Nyikolaj Szemjonovics Ljeszkov Ördögűzés című könyvében utal egy amerikai íróra, név szerint Bret Harte-ra, aki említést tesz egy olyan „művészről”, aki a „halottakban dolgozott”.  A különös foglalkozás nagy hírnevet hozott az illetőnek.

„Ez a művész a megboldogultak arcára – nem tudom milyen eljárással – a földöntúli boldogság kifejezését varázsolta… Háromféle kifejezési formát is tudott alkalmazni: 1. »Béke«, 2. »Fennkölt nyugalom« és 3. »Az üdvösség érzete Istennel való társalgás közben.«”

A művész élete sajnos csúnya véget ért. Egy nap ugyanis meghalt egy gonosz, hírhedt uzsorás bankár, kinek arcára – az örökösök kérésének megfelelően – a harmadik arckifejezést varázsolta. Amikor ezt meglátta a kifosztott, kizsákmányolt tömeg, dühében rárohant a művészre és megkövezte.

A mosoly tehát nem mindig hordoz olyan üzenetet, mint amit szeretnénk, sőt bizonyos esetekben egészen félrevezető, megtévesztő is lehet.

Popper Péter pszichológus mesélte, hogy egyszer összefutott Montágh Imre logopédussal, akit évek óta nem látott. „Nagyon jó barátok voltunk, de valahogy szétsodort minket az élet.

– Péter, mi olyan jóban voltunk, mi történt velünk? Nem járunk már össze, nem érdeklődünk egymás iránt. Miért? – kérdezte Imre.

– Erre véletlenül tudok felelni – mondtam. – Te húsz évvel ezelőtt elhatároztad, hogy boldog leszel, és azóta az üdvözült mosoly le nem hervad az arcodról. Ez engem annyira idegesít, hogy sajnos nem szeretek veled találkozni. Jó múltkorában például a Mátrában volt dolgom, beugrottam az Avar Szállóba egy kávéra, te pedig ott ültél az asztalnál, cigarettáztál, nyilván vártad a feleségedet meg a gyerekedet, és belemosolyogtál a világba. Azzal az üdvözült, idegesítő mosolyoddal. Ne haragudj, de én ezt nem tudom megemészteni!

– Te ostoba, én egy nagyon szomorú ember vagyok – válaszolta. – De mi köze ehhez a világnak? Hát mosolygok. Éjszaka kétségbeesem, és a párnámba sírok. Tudod, van egy munkatársam, az állandóan dühös, állandóan meg van sértve, állandóan szidja a világot, lázadozik az őt érő hatások ellen. Azzal gyanúsítom, hogy éjszaka titokban a párnájába röhög – mondta.”

Személyesen nem ismertem Bogdán Lászlót, Cserdi cigány származású, közelmúltban elhunyt polgármesterét. Ezzel együtt is megdöbbentett öngyilkosságának híre. A mosolygós szemű férfi a videókon elszánt, tetterős és tenni akaró ember benyomását keltette. Ki gondolta volna, hogy belül repedezik? Még a barátai is arról írtak, nyilatkoztak, hogy semmit nem vettek észre a felszín alatt zajló folyamatokból. Talán ő is azok közé tartozott, akik éjszakánként a párnájukba sírtak. Hányan lehetnek még így?

2016-ban öngyilkos lett egy tizennégy éves lány. Ötoldalas búcsúlevelet hagyott hátra, melynek első négy oldalán azokat a szavakat sorolta fel, melyekkel rendszeresen gúnyolták az iskolában, s melyek végül a tragédiához vezettek.

Amikor ezt olvastam, eszembe jutott egy saját élményem. Középiskolás voltam, amikor irodalomtanárunknak merész ötlete támadt. Ady versekből egy irodalmi összeállítást készített, melyet mi, a híradástechnikai szakközépiskola harmadéves műszerész tanulói (kivétel nélkül valahányan fiúk) először a saját intézményünkben, majd a veszprémi Dimitrov Művelődési Központban adtunk elő. Nagy sikerünk volt, de ennek valahogy nem tudtam örülni. Ugyanis még a műsor összeállításánál Egyed tanár úr felvetette, hogy jó lenne egy megzenésített Ady verset is betenni a programba. De van-e valaki, aki tud énekelni? – kérdezte. Egyik osztálytársam bekiáltotta a nevemet. Ellenkeztem, nem akartam, de tanárom erősebb volt. Így énekeltem el a Párizsban járt az Ősz című verset, melynek egyik sora – nem is sejtettem volna – hosszú időre megkeserítette mindennapjaimat. Az ominózus rész így szól: „Elért az Ősz és súgott valamit, / Szent Mihály útja beleremegett, / Züm, züm: röpködtek végig az uton / Tréfás falevelek.” Ettől kezdve én lettem züm-züm. Egy egész fiú osztály szünetekben, órákon, úton a busz felé örökké zümmögött. Kértem, hogy ne tegyék, hogy hagyjanak, hogy ez már nem vicces, de ahogy ilyenkor lenni szokott, érezték, hogy fáj, hogy ők vannak fölényben, így nem hagyták magukat meggyőzni. Közben a tanáromnak annyira tetszett a dal, hogy osztályteremről osztályteremre vitt, nem is sejtve, hogy közben mi zajlik bennem, hogy már nem szeretem Adyt, de az irodalmat és az iskolát sem.

Osztálytársaim soha nem bántottak, egy ujjal sem nyúltak hozzám annak ellenére sem, hogy rendszeresek voltak a kakaskodások, verekedések. Ebből kimaradtam, de a verekedésből szerezhető sebek hamarabb begyógyultak volna mint amit a szavak okoztak.

Ha tetszik, ha nem, nyomot hagyunk egymásban. Ezért kellene átgondolni, hogy mit mondunk a lassan dolgozó pénztárosnak vagy postai dolgozónak, aki aznap már a huszadik megjegyzést kapja, nem is beszélve a Facebookról, ahol ismeretlenül is belegázolhatunk egymás lelkivilágába. Ne tegyük! Ne okozzunk felesleges fájdalmakat, elhordozhatatlan terheket, de Isten óvjon attól is, hogy egy elkeseredett embertársunk lelki billegésében miénk legyen a negyedik oldal utolsó szava, az a szó, mely után valaki kötélért nyúl. Értékeljük egymást, és ez hadd jelenjen meg a szavaink, cselekedeteink szintjén is!

Cartoletti Norbert pünkösdi lelkipásztor

•