„Ha egyszer megízleled a repülést, utána úgy fogsz járni a földön, hogy szemed az eget fürkészi, mert ott voltál fenn és oda vágysz vissza. „
(Leonardo da Vici)
Nagyváthy Sándor története Tápiósápon, az 1950-es évek elején kezdődött, amikor 6 évesen meglátta a feje fölött elzúgó repülőgépet. Nagy csodálattal bámulta a felhők között száguldó vasmadarat, és ekkor határozta el, hogy ő is repülni akar. Az út hosszú és göröngyös volt a repülésig, de mint a mesékben, minden jóra fordult, a kis bámészkodó gyerekből bizton állíthatjuk, hogy a magyar repülés legendás alakja, fedélzeti mérnök lett. Az eltelt évtizedek alatt számtalanszor körberepülte a világot.
Nagyváthy Sándorral 2020. február 1-én, még a koronavírus megjelenése előtt beszélgettünk az Aeroparkban életéről és nagy szerelméről, a repülőgépekről. Az Aeropark a második otthona. Nyugdíjazása után az ő tevékeny közreműködésével jött létre ez a park, ahol a magyar légiközlekedés elmúlt 6 évtizedének szinte teljes fejlődéstörténete megtekinthető. Az idelátogatók mindent megtudhatnak tőle a MALÉV történetéről, repülőiről. A beszélgetésre Szvercsekné Dósa Zsuzsanna és férje Szvercsek László is velem tartott. A fényképeket is ők készítették.
Nagyváthy Sándor a megbeszélt időpontban már várt bennünket, örült a „falubeliek” látogatásának. Egy légi térképen mutatta, hogy Tápiósáp neve milyen ismert nemzetközi téren is, hisz a falu határában áll az a torony, ahová a Ferihegyre – most már Liszt Ferenc repülőtérre – érkező gépek bejelentkeznek. A HA-LOG fedélzetére vezetett bennünket, ott beszélgettünk. Társalgásunkba néha az érkező látogatók is bele-bele hallgattak, bele is szóltak, közbekérdeztek.
„Nagyváthy Sándor vagyok. Tápiósápon születtem 1944. február 19-én. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kiskoromban a miskolci járat már szinte súrolta a házunk tetejét. Szvitek József szintén tápiósápi volt, és a faluból járt be MALÉV egyenruhában. Ez sok gyereket, így engem is vonzott, hogy hátha egyszer én is ilyen leszek. A miskolci járaton volt rádiótávírász. Mindig úgy járt a miskolci járattal Budapestre, hogy a szülőháza fölött repüljön. Sőt, a repülőgépen volt egy csőposta, és amikor nem tudott hazajönni, mert elküldték még egy útra, akkor ledobott a feleségének egy kis zacskócskát benne az üzenettel: „Anyukám nem tudok még hazajönni, mert elküldtek Szombathely-Zalaegerszegre”. Ez volt a mobiltelefon helyett. Később fölvettem Szvitek Józseffel a kapcsolatot, hogy majd én is szeretnék a repüléssel foglalkozni. Nem is gondoltam, hogy én repülni is fogok, csak a repülőgépeket javítani. Erre állítottam be az összes tanulmányomat. De jött ’56! Megfékeztek vele a származásom miatt. Az édesapám az OTI-nál (Országos Társadalombiztosító Intézet) dolgozott. 1956-ban a forradalom idején, hogy az iratokat, dokumentumokat megvédje, elzárta azokat és őrizte. Az események után először megköszönték neki, azután elítélték. Ahová mentem jelentkezni, a Kandó Kálmán Technikumba, elutasítottak, pedig sikerült a felvételi. Végül a nagykátai gimnáziumba kerültem.”
Göröngyös út a repülőgépszerelő műhelyig
„Nagykátáról már az első héten írtam a KPM (Közlekedési és Postaügyi Minisztérium) Légügyi Osztályának azt kérdezve: „Hogy kerülhetnék a MALÉV-hez?” Ők leírták nekem, hogy érettségizzek le, utána végezzek el egy elektromos tanfolyamot és szakmunkásként fog a MALÉV majd alkalmazni. Ezt a levelet eltettem.
Leérettségiztem, utána jelentkeztem a Műszaki Egyetemre, de elutasítottak a származásom miatt. Mivel a bátyám a Postára járt telefonműszerésznek, ezért én is ugyanoda jelentkeztem. A sors úgy hozta, hogy az Erzsébet telefonközpontba kerültem a Dob utcába, ami egy épületben volt a KPM Légügyi Osztályával. Ez alapozta meg a jövőmet. A páternoszterrel jártunk föl a 7. emeletre, az étterembe. A 4. emeletnél volt a Légügyi Osztály. „No, majd jövök én még ide!” – gondoltam.
1962-től 1964-ig elvégeztem az iskolát és híradástechnikai műszerészként dolgoztam. Ott kimagasló voltam, mert minden hibát megjavítottam.
1964. júniusban Szvitek Józsi bácsi vitt be felvételi vizsgára a MALÉV-hez, és azt mondta a felvételiztetőknek, hogy: »Falumbéli«, nekem, hogy »Ne izgulj, jól sikerült, lesz hely«. De nem volt hely. Július-augusztusban minden héten benn voltam a személyzetiben, hogy van-e már hely. Anyukám meg attól félt, hogy elvisznek katonának és elveszítek két évet. (Aki a MALÉV-nél dolgozott, azt nem vitték be katonának.) Anyukám azt mondta, hogy „Te be vagy habarodva, meg vagy őrülve ezzel a MALÉV-val! Miért nem mész vissza a Postához?”
Bepipultam és előkerítettem az 1958-ban írt válaszlevelüket, amiben az volt, hogy érettségizzek le, szerezzek szakmát. Szeptember 19-én bementem a KPM Légügyi Osztályára Horváth Sándorhoz ezzel a levéllel. Mondtam, hogy: „Önök 6 évvel ezelőtt adtak nekem instrukciókat, hogy kerülhetnék a MALÉV-hez. Azóta leérettségiztem, szereztem szakmát, felvételi vizsgáztam, nagyon megfeleltem, szeretném tudni, hogy bízhatok-e abban, hogy ide kerülök a MALÉV-hez, vagy akkor más állást keresek.” Akkor Horváth Sándor bement a másik szobába telefonálni, de én nem tudtam, hogy kivel beszél, – később tudtam meg, hogy a Lénárt Gyuri bácsi vezérigazgató helyettes volt a telefon másik végén. Kihallatszott a beszélgetés a szomszédos szobából: „Gyurikám, képzeld, el! Itt van egy fiatalember. 6 évvel ezelőtt elláttuk instrukciókkal, ez mind végig csinálta becsülettel és ő szerinte nagyon jó felvételi vizsgát tett nálatok. Nézzél utána!” A választ nem hallottam, de Horváth Sándor kijött és azt mondta nekem: „Sándor, menjen haza rendben lesz minden.” Hazaértem és anyukám azzal fogadott, hogy: „De jó, hogy jössz! Itt volt a postás és hozott neked valami táviratot.” „Azonnal vegye fel a munkát a MALÉV-nél!” – állt a táviratban. Az összes verebet összefogdostam Tápiósápon.
21-én bejöttem a MALÉV-hez. Akkor generálozták az egyik Il-14-es repülőgépet. A generáljavító üzemrésznél volt üresedés, oda helyeztek. Közben egy LI 2-es repülőgép érkezett Szolnokról rádiócserére. Mondta nekem a rádiós srác – aki látta, hogy a rajzokon milyen jól elboldogulok –, hogy: „Még nem dolgozhatsz repülőgépen, mert típusvizsgát kell letenned, de segítsél nekem”. Tehát bekerültem a MALÉV-hez repülőgépszerelőnek, és szívtam magamba a tudást, gyűjtöttem a tapasztalatokat.
A MALÉV-en belül volt egy KFL Osztály, vagyis a Különösen Fontos Légiszállítási Osztály. Álmomban sem reméltem, hogy én, a reakciós ivadék oda bekerülhetek, de jött egy ezredes és azt mondta, hogy a KFL-nél én műszaki ellenőr leszek. Az aláírásom nélkül egyetlen gép sem szállhat fel. Megkérdeztem, hogy minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést, mire ő megmutatta a hibakönyveket. Be volt írva, hogy: „HIBA – JAVÍTOTTÁK.” A következő lapon: „A hiba továbbra is fennáll – javították”. Több oldalon ugyan ezek: HIBA – JAVÍTOTTÁK – A HIBA TOVÁBBRA IS FENNÁLL. A ”HIBA MEGSZŰNT„ bejegyzésnél az én nevem pirossal be volt karikázva. Ez több hibánál is így volt.
1970-ben kapott a MALÉV Tu-134-es repülőgépeket. Odahelyeztek engem műszaki ellenőrnek. Ez azt jelentette, hogy minden hiba írást nekem felül kellett bírálni, ellenőrként láttamozni, hogy helyes, vagy pedig megjavíttatni. Ha Kádár, Losonczi, Fock elvtárs utazik, utazó szerelőként nekem el kell kísérni szerszámkészlettel, tartalékkészlettel, amit én jónak látok.
Két évig volt a KLF, utána jött a kormányőrség, de oda engem nem vittek el. Domonkos Ádám főmérnök engem direkt lehagyott a listáról, mert tudta, hogy már jönnek a Tu-154-esek. Ezeket a gépeket azért választották, mert akkora áruigény volt, hogy szükség volt a kapacitásra. 1973-ban a legelső tanfolyamra is együtt mentünk az elektromos tanfolyamra a Szovjetunióba, Krivoj Rogba, ahol ezeket a gépeket készítették. Én már ott beadtam az első újításomat. Észrevettem olyan tervezési hiányosságokat, amik emberi tévedésre adnak lehetőséget. Mondtam a tanároknak, hogy ezt szeretném a mi gépeinken megváltoztatni. Mondták, hogy jó ötlet, lesznek gyári tanácsadó mérnökök Ferihegyen, adjam oda nekik. Másfél hónapig rajzoltam, tervezgettem a reléket. Odaadtam a tanácsadó mérnöknek, aki kiküldte a gyárba. Akkor lepődtem meg, amikor az első géppel mentünk generáljavításra Glukovóra, ahol már láttam olyan gépeket, amelyeket már az én újításom alapján gyártottak. Amikor híre ment ennek, kaptam egy behívót a Parlamentbe és ott kaptam ezt a díszoklevelet:
Együtt kaptuk a Farkas Berci űrhajóssal. Ő az űrhajózásban végzett kutató munkájáért, én meg a repülőgépek átszervezéséért.
Egy olyan gépet, mint a Tu-154-es megismerni, az fantasztikus. Ember, amit erről a gépről megtanulhat, azt én megtanultam. Minden relét, csapot, csavart tudtam, hogy hol helyezkedik el.”
Légikatasztrófa – is lehetett volna
„Kádár János nélkülem nem szállt fel a repülőre. A sors iróniája, hogy ’71-ben mentünk Bukarestbe. Kádárnak én úgy lettem bemutatva, hogy ha Nagyváthy elvtárs ott van a gépen, ne izguljon, mert annak a kisujjában van az egész repülőgép. Az egész központi bizottság ott volt a fedélzeten, hogy megyünk Erdély visszacsatolásáról tárgyalni. Ezt újságok nem írták, csak nekem mesélte el a Kádár, hogy a Ceaușescu-ra besokallt a Brezsnyev, mert távolodik el a szocialista tábortól, amerikai kormánygépet vett magának, angol gépeket rendelt. Erdélyt a Szovjetunió vette el a magyaroktól, a Szovjetunió fogja visszaadni.
Egy nappal a hazaindulás előtt jött Sebestyén Feri, hogy „Fiúk, pakolás, megyünk haza!” Kérdeztük, hogy mi van? „Az öreg úgy összeveszett a Ceaușescu-val, hogy még kezet sem fogtak” – mondta.
Jövünk hazafelé, de minden egyes kormányjárat előtt be kellett repülni a repülőgépet, olyan magasra felszállni, mindent kipróbálni, hogy minden rendben van-e, csak úgy szállhatott fel a delegáció. Négy óra volt még az indulásig és mivel piszkos volt kívülről a repülő, jött a főosztályvezető és mondta, hogy azonnal vigyék el, belefér még egy gyors mosás. A futókon van egy kapcsoló, ami a csomagtérben egy relédobozzal van összeköttetésben. Ha a földön áll a repülő és ez a kapcsoló megnyomódik, nem engedi az elektromos fűtését bekapcsolni a függőleges vezérsíknak. Ha ez a kapcsoló elfagy, akkor átbukfencezik a repülőgép.
Benn ült a delegáció a gépben, jött a Kádár és beült hozzám: „Sajnos a visszacsatolásból nem lesz semmi, mert a központi bizottság 3 tagja elment a faluszéli házakat megnézni, hogy kik laknak ott, és azt mondták, hogy olyan szegénység van ott, hogy az sokba kerülne nekünk felhozni a magyar szintre, ezért megítélték, hogy Erdély maradjon ott, ahol van.” Ezt újságok nem írták meg, nekem mondta el a Kádár.
Hazafelél Békéscsabánál lejöttünk 8000 m-re. Pestig érő felhőtakaró volt. Ahogy belesüllyedtünk, belenézett a radarba a navigátor, és azt mondta, hogy nincs benne jég, mehetünk. Mínusz 60 fok van fönn, a víztömeg a repülőre ráfagyott, és a gép elkezdett bólintani lefelé. A pilóta kompenzálta a magassági kormánnyal, de 3-4 perc múlva újra elkezdett süllyedni a repülő. Ezt megismételte egy párszor. Megkérdeztem a navigátort, hogy van-e áramfelvétele a vezérsíknak. Nincs – válaszolta. Eszembe jutott, hogy biztosan a földi blokkolás működik, ami a repülő mosásakor kapcsolódhatott be. Hátra rohantam a csomagtérbe, kidobáltam a bőröndöket és a relédobozban tudtam, hogy fölülről a második sor harmadik reléről van szó. Letéptem a vezetéket és így 1 perc 15 másodperc múlva felmelegedett a vezérsík, leszakadt róla a jég, és elkezdett emelkedni a repülő. Ezen múlott a delegáció és a mi életünk is. Erről az esetről egy filmet is készített az RTL KLUB. A sors iróniája, hogy én, a megbízhatatlan a pártbizottságon, én mentettem meg a központi bizottságot.
A Műszaki Egyetemen a fedélzeti mérnöki diplomám mellé berepülő jogosítást is szereztem. Ez azt jelentette, hogy utasok nélkül minden vészhelyzetet kipróbáltunk. A Szovjetunióban sokszor voltunk ilyen berepülésen, tesztrepülésen. Számtalan újításom volt a Tu-154-esen, olyan is, melyet a Tupoljev gyár elfogadott. Az újításaim alapján tér el az M típus a B2-től.”
Kalandok, távoli utak és egy tréfamester
Nagyváthy Sándor az életének nagy részét repülőgépeken töltötte. Vidám természetű és kora ellenére egy kamaszos csintalanság meg-megvillan a szemében. A tréfa mindig közel állt hozzá, melynek gyakran volt szerzője. „Egy kis tréfáért nem megyek a szomszédba” – mondja. Elmesél nekünk is ezek közül néhányat.
„Egy elnöki géppel mentünk Budapest, Moszkva, Novoszibirszk, Ulan Bator, Peking, Kanton, Jakarta, Dubai körútra. Az Ikarus és Taurus kereskedőit vittük, akik mentek buszt és gumiabroncsokat eladni. Göncz Árpád köztársasági elnök és felesége vezette a küldöttséget. Moszkvában éjjel fél 12-kor szálltunk fel. Minden utas igyekezett átöltözni, a mosdó előtt hosszú sor állt. Amikor kinéztem a pilótafülkéből, láttam, hogy ott állt Árpi bácsi is. Kiszóltam neki, hogy inkább jöjjön be átöltözni. A feszült hangulatot ő oldotta fel, mert átöltözés közben megszólalt, hogy: „Nos, gyermekeim, elmondhatjátok, hogy itt volt veletek a köztársasági elnök egy gatyában.” Jót mosolyogtunk, ott maradt velünk és elkezdtünk beszélgetni, mert fiatal korában ő is vitorlázó volt, érdekelte a pilótafülke. Egy fél óra múlva sajnos elromlott egy blokk, amit menet közben ki lehetett cserélni. A műszaki kolléga hozott is egyet. A pilótafülke alatt van az agya a repülőnek, oda másztam le. Hogy ne kelljen nekem onnan föl-le mászkálni, megkértem Árpi bácsit, hogy segítsen. Elmagyaráztam neki, hogy kell kitörölni a hibákat, ha felkopogok. Meg is csinálta szépen, hármat dobbantott a lábával, hogy jöhetek föl. Én följöttem, ő pedig ment a feleségéhez és mondta neki viccelődve: „Te Zsuzsa! Ezek befognak engem dolgozni.”
Pekingben hatalmas elnöki fogadtatás, zenekar, himnuszok. Elvonult a küldöttség és hallom, hogy valaki kiabál a teraszról: „Szevasz, Sanyikám!” A Hajdú Pisti (Tutyi) volt, aki kinn dolgozott a követségen. Elmondta a nagykövetnek, hogy a gyerekkori játszótársa a fedélzeti mérnök és elkérte a követségi mikróbuszt sofőrrel két napra. Nagy örömmel fogadták a kollégák is, mert indultunk a Nagy falhoz.”
Az egyenlítői fekvőrendőrtől a repülő fotelig
Vidáman hallgattuk tovább a tréfás történeteit.
„Cinege Lajos honvédelmi minisztert vittük Mozambikba, Dél Afrikába vadászni. Nairobi fölött léptük át az egyenlítőt. Kértem a fő pilótát, hogy egy kicsit huzigálja meg a kormányt. Zöttyent a repülőgép, jövök ki: „Mi volt ez uram?” – kérdezte ijedten. „Most léptük át az egyenlítői fekvőrendőrt.” – válaszoltam. „Már ezért érdemes volt eljönni, hogy ilyen is van.”
’92-ben kezdték gyűjteni az emlékparkra a repülőgépeket. Szerencsére sikerült minden típusból, ami a magyar állam tulajdona volt legalább egy példányt megőrizni – a későbbiek bérelt gépek voltak. Li 2-es, Il 14-es, Il 18-as, Tu 134, Tu 154. A Li 2-es érdekessége, hogy 2005-ben rám bízták a felújítás vezetését, én igyekeztem az eredeti állapotba visszaállítani. Két évvel ezelőtt a National Geographic tv meglátta, hogy van a világon egyetlen Li 2-es repülő eredeti lecsavarozott fotelokkal. Jött a stáb 150 statisztával és Antonio Banderassal filmezni.
Erről a Li 2-es repülőből hiányzik néhány fotel. Amikor jött egy újgazdag feleség és azzal dicsekedett, hogy amit ő a száján kiejt, azt a férje azonnal teljesíti. (No, angyalkám, gyere csak föl ide!– gondoltam.) Amikor a kis hölgy följött, mondtam neki, hogy foglaljon helyet. Beleült a fotelbe és elolvadt. „Hát, tudod apukám, én úgy elnézném a tv-t ilyen fotelból otthon” – mondta. „Hölgyem, és mi akadályozza meg! Ezeket áruljuk.” – mondtam neki. Hát nem elmentek a pénztárba fotelt venni! Ott tudták, hogy ez csakis a Nagyváthy Sanyi tréfája lehet.
Rodoszra mentünk turistákkal és egy kis hölgy úgy ült az utastérben, hogy rálátott a pilótafülkére. Akkor még nem voltak ezek a szigorú szabályok, nyitva volt a fülke ajtaja. A verőfényes napsütésben, egy szikra felhő sem volt, nem lehet érzékelni a 12 500 méteres magasságban a 950 km-es sebességet. A gép robotpilótára volt kapcsolva, mi meg ültünk szépen. Egyszer a kis hölgy megállt a pilótafülke ajtajában és azt kérdezte, hogy egy pillanatra be lehet-e jönni. Én válaszoltam neki, hogy annak semmi értelme, mert a pillanat csak annyi, hogy bejön és kimegy, de nehogy elmenjen. A hölgy megörült, hogy be szabad jönni, és amikor beljebb jött meglátta a műszerfalamat. Csodálkozva mondta: „Szent Isten! Ennyi óra!” Mire én: „Jaj, ne vegye komolyan, ez csak egy tapéta, ezek a mutatók ide csak be vannak festve.” A hölgy megnyugodva mondta, hogy ennyit képtelenség is lenne figyelni. Láttam, hogy sínen vagyok, lehet ugratni. A nő előre nézett és látta, hogy senki nem fogja a kormányt. „Hölgyem! Csodálkozik ugye, hogy megálltunk? – kérdeztem tőle. „Ó! És mióta állunk? – kérdezte. Ránéztem az órára és mondtam neki: „Úgy 8 és fél…9 perce.” A kapitánynak meg odaszóltam: „Sanyikám! Megint kifogtuk ezt az irányítót. Már régen átértünk volna, de jön balról keresztbe egy gép.” A nő kirohant az utastérbe és hangosan mondta: „Gyerekek! Már itt állunk 9 perce, mert balról jön keresztbe egy gép. Erre mindenki átment a repülő bal oldali ablakaihoz fotózni. A pilóta erre megtekerte a robotfordulót és kiszólt: „Emberek! Mit csinálnak? Felborul a gép!” A sztyuvik fetrengtek a nevetéstől.
Tenerifére mentünk, éjjel gyönyörűen kivilágítva minden. Pápán hadgyakorlat volt, ezért csak 10000 méter fölött lehetett keresztezni Pápát, ezért mi a város peremén keringve értük el ezt a magasságot. A Duna hidakat így egyre magasabbról láttuk. Az utastérben megszólalt egy hölgy: „Ugyan apukám! Ilyen butaság is csak a te agyadban születhet.” Én meg mondtam a pilótafülkében a srácoknak, hogy megint vendégünk lesz. Már Esztergom vonalában voltunk, amikor fölpattant a férfi és megszólított: „Elnézést Uram! Nem zavarom?” Én mondtam neki, hogy nyugodtan kérdezzen. „Lehet, hogy butaság, de maguk a repülésben kihasználják a Föld forgását?” Én válaszoltam neki: „Uram! Most felemelkedtünk és megvárjuk, míg alánk fordul a Föld és leereszkedünk.” A férfi örömmel ment vissza a feleségéhez: „Anyukám! Még, hogy én butaságot kérdezek?
Ezekért a tréfákért is szerettek velem repülni a kollégák.”
Séta az Aeroparkban
Sétálgattunk az Aeroparkban. Minden repülőgépről volt egy-egy története Nagyváthy Sándornak. Felmentünk a Li-2-es gépre is, amelyről a National Geografic is filmezett. Beültünk a McDonald’s-os kis repülőbe, ahol születésnapi zsúrokat szoktak tartani a gyerekeknek, és megtudtuk, hogy az emlékpark különleges esküvők színhelyéül is szolgált már. Közben én is megtaláltam a HA-MOA lajstromjelű Il 18-as repülőt, amin középiskolás koromban először ültem. Most kis MALÉV történeti emlékhely található benne.
A kijárat felé közelítve megköszöntük Nagyváthy Sándornak az emlékezetes beszélgetést. Jó egészséget, sok-sok látogatót kívántunk neki. Akkor még nem sejtettük, hogy a vírus egy időre megváltoztatja mindannyiunk életét is.
Zemen Pálné
