Prof. Dr. Gecsényi Lajos, az ELTE címzetes egyetemi tanára, a Magyar Országos Levéltár nyugalmazott főigazgatója, városunk díszpolgára „1942. június 2-án született Tápiósülyben Gecsényi Lajos bényei községi segédjegyző és Losonczi Katalin tanítónő gyermekeként. Nagyapja Losonczi Lajos 1908-1938 között Tápiósüly főjegyzője, 1938-tól a község díszpolgára. Édesanyja 1952-től a tápiósápi általános iskolában tanár, majd igazgató-helyettes, később (1969-ig) igazgató. Dédnagyanyja Roós Mátyásné Dombay Jolán Tápiósüly postamestere 1945-ig.
Általános iskolai tanulmányait Bényén, Gombán, Káván, Tápiósülyben és Tápiósápon végezte, 1963-ig Tápiósülyben élt. 1956-1960 között a nagykátai Damjanich János Gimnáziumban tanult. 1960-1962 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója, történelem-könyvtár, majd történelem-levéltár szakon.” (idézet Prof. Dr. Gecsényi Lajos önéletrajzából)
A professzor úr kérésünkre visszaemlékezett Sülysápon töltött ifjú korára.
„A nappali szobánk falán függ egy amatőr festmény, melyen a tápiósülyi szülőházam látható az udvar növényzetéből megítélhetően nem sokkal a felépítése után, azaz a húszas évek végén. A házat a nagyapám, akkor már több mint egy évtizede Tápiósüly jegyzője, majd főjegyzője, építette 1925 táján a sülyi Újtelepen, a Vasút u. 18 szám alatt, a később nagyapám tiszteletére elnevezett névtelen (ma Losonczi) utca sarkán. Addig benn a faluban a Fő utcán laktak a községháza épületében lévő szolgálati lakásban. A változás nagy volt. Az Újtelep, két kilométerre a falutól, túl a katonai táboron és a vasútállomáson, a Sülyben megtelepedő vasutasok, iparosok, értelmiségiek otthona lett. A kor szintjén modern polgári házak. Itt épült fel a 20. század első felében a vasúti vendéglő és bálterem, néhány üzlet, a fa- és szénkereskedés, nagyapám házával szemben a Farkas modern péksége, itt volt a régi posta – ott ahol a Szent Imre utca elérte az országutat – (benne évtizedeken át anyai dédnagyanyám Roós Mátyásné Dombay Jolán a postamester, férjével az egykor Németországból érkezett nyugalmazott főerdésszel), majd az új posta a Pintér családdal. Mondhatnám, hogy a falurész volt a modern Tápiósüly. A házunktól valójában egy ugrásnyira volt Tápiósáp első utcája, de a mindennapokban Sáp mégis távol volt, hiszen arra soha nem akadt dolgunk.
A születésem után, melynél „Füleki néni” a községi bába és Non doktor úr működött közre, édesanyám hamarosan visszatért a monori járásban fekvő Bényére, ahol édesapámat egy évvel korábban segédjegyzővé választották. A következő évek a háború zűrzavarában teltek, ahogyan a későbbi elbeszélésekből tudom. Apám katonaként nyugat felé vonult, Németországban hadifogságba került, édesanyám az apai nagyapámékhoz költözött egy időre a Sopron megyei Szilsárkányba, Itt érte meg a háború végét, amikor visszatért Sülybe, éppen a falun végig söprő vérhas-járvány idejére (az emlékek szerint a községi tejcsarnok kezelőjének családjától indult). Másfél éves öcsém nem élte túl a betegséget, én heteken át feküdtem egy pesti kórházban, ahová a véletlen szerencse juttatott. Nagyapám ekkor már nem élt, nagyanyám maradt egyedül a sülyi házban, ahová beköltözött egy időre egy ismerős vasutas család, Benkő Pali bácsiék.
Apám munkájának köszönhetően ismét Bénye, majd a szomszédos Gomba és Káva következtek, miközben édesanyám is dolgozni kezdett 1948-tól képzettségének megfelelően tanítónőként. A Sülybe való visszatéréshez a lökést 1951-ben apámnak, mint a régi közigazgatás tisztviselőjének elbocsájtása adta. Ő ettől fogva Sztálinvárosban építette a vas- és acél országát, ahonnan havonta egy alkalommal tudott hazajönni. Édesanyám ugyan a sülyi iskolában nem kapott állást, így Mendére járt át tanítani éveken át, de én a sülyi iskola tanulója lettem. Ekkor kezdtem ismerkedni a szülőhelyemmel, hiszen naponta végig mentem kétszer az egykori katonai tábor elhagyott üres „főutcáján”, a Szilvafa soron, majd a Templom utcán át egészen az egy tantermes, hosszú zöldre festett öreg padokkal berendezett „temető iskoláig”, a plébánia mellett. Szerencse volt, hogy a tőlünk néhány házzal odébb lakó Veróczky Viktorral, a szintén újtelepi Soós Tibivel (Veróczky asztalosmester unokáival), Szalai Lacival egy osztályba jártunk.
A házunk hármunknak – nagyanyám (akit ekkor még a falusi világ anakronizmusaként, mint az egykori főjegyző özvegyét „tekintetes asszonynak” szólítottak az idősebb falubeliek), édesanyám és én – tágas volt. Mellette volt a szőlőnk (volt egy másik szőlőnk Szőlősnyaralón, ahová nagyanyámmal együtt mentünk kapálni és kötözni, jó 4 kilométerre a házunktól), a másik oldalon egy kis erdő, (azaz egy hátsó udvarral együtt itt összesen négy telek feküdt egymás mellett), a Losonczi utca túloldalán pedig az agglegény Molnár Lajos egykori adóügyi jegyző nagy háza, bokrokkal és fákkal sűrűn telinőve. Szerencsére a nála lakó albérlő-család fia, a nálam néhány évvel idősebb Tokaji Feri hamarosan jó barátom lett, miként a faluban lakó osztálytársam Holecz Jóska is. A kiserdőnk kiváló hely volt nyaranta indián-tábor építésére és háborús játékokra. A Vasút utcában a házunk másik szomszédja Kovács Vilmos hajdani kántor-tanító háza volt. A család ismerősei a Losonczi utcában laktak: Szuharek asztalos, Ábrahám Dezsőék, Borbás Antalék, Benkő Pálék és mindenki előtt Bori Imre bácsi és felesége Rozi néni a lányaikkal.
Sülyben mindhárom iskolát végig jártam: először a már említett „temető-iskolát”, majd nem messze onnan a két tantermes „öreg-iskolát” (emellett volt a tanítói szolgálati lakás, ahol Kajdi tanító úr lakott), majd az egykori községháza helyén, a falu közepén az „új-iskolát” négy tanteremmel. A szűkös tantermi körülmények miatt hol délelőtt, hol délután jártunk. Az iskolát a Sápon lakó Kovács Géza igazgató úr vezette már hosszú ideje. Tari Mária, Lipovics Teréz „tanító nénik” maradtak meg az emlékezetemben.
Vasárnaponként nagyanyám mindig magával vitt a nagymisére, noha én apám után evangélikus voltam. A mise után felmentünk a temetőbe üknagyanyám (Dombay Imréné), dédnagyapám (Roós Mátyás), nagyapám (Losonczi Lajos) és az öcsém (Gecsényi István) sírjához. A hegyoldalon a magasban fekvő síroktól messze be lehetett látni a falut, sőt látható volt szép időben a kókai és a szecsői templomtorony is. Ezt a kilátást gyerekként nagyon kedveltem és mai is ha ott járok szívesen időzöm pár pillanatig ennél a látványnál.
Más alkalmakkor nem igen jártunk az „öreg” faluban, hiszen minden „lényeges” dolog az Újtelepen volt. A Vasút utcától Süly másik vége, a Szőlő utca a világ végének tűnt.
1954-ben édesanyámnak sikerült Mendéről Tápiósápra helyeztetni magát. Ott ekkor Maricsek József volt az igazgató, akit ő követett. Ekkor úgy döntött, hogy engem is átirat, így jobban rám lát és követni tudja a tanulásom az általános iskola utolsó két esztendejében. A hetedik és nyolcadik osztályt Sápon végeztem az ún. zárda iskolában Mikolka József, majd Pálfy Istvánné osztályfőnöksége, Szalai Sándorné és Kajdi Edit tanárnők, a Szabados házaspár keze alatt. (Csak egy apróság az iskolák korabeli állapotához: nyolcadikban az osztálytermünkben csupán asztalok voltak, széket mindenkinek otthonról kellett vinnie.) Sápon nagyon gyorsan összebarátkoztam számos osztálytársammal. Szvercsek Sándor barátom özvegy édesanyjával egy Sülyhöz közel fekvő utcában lakott, szinte határban, „felfedeztük” az iskola mögötti domboldalba beépített hatalmas bortárolót. De hamarosan barátság fűzött Jandó Pistához, Lázár Pistához, Zemen Lacihoz, Polenyik Sanyihoz és másokhoz. Valahogy közvetlenebb volt a hangulat, mint Sülyben. Hatvan év elteltével is megmaradt a kapcsolat Nagyváthy Istvánnal és Pinnyei Évával. Velük folytatódott az utam 1956 őszén a nagykátai gimnáziumba is, ahová egykori sülyi osztálytársaim közül csak egy (Asztalos Pista) jött, míg Sápról egy egész kis különítmény: Zemen Laci, Nagy Lajos, Szvercsek Sanyi, Nagyváthy Pista. Egy év múltán ketten maradtunk Nagyváthyval.
Alighogy elkezdődött a gimnáziumi tanév, az ismerkedés a mindennapos bejárással, az iskolával, az új osztálytársakkal, tanárokkal, amikor október utolsó napjaiban Budapesten megkezdődtek a tüntetések, hamarosan dörögtek a fegyverek, elkezdődött a hamarosan forradalommá változó felkelés. Október 24-én a vasútállomáson már hiába vártuk a Pest felől érkező vonatot. Csak hírek jöttek arról, hogy Pesten harc folyik, a reggeli munkásvonatok Kőbánya alsón és Rákoson vesztegelnek. Szvercsek Sanyi barátom egy alkalmi vonattal elindult Pestre és csak 5 nap múltán jött haza, egy halom könyvvel a hóna alatt. Az egyik középiskola szétlőtt könyvtárából menekítette nekem, tudván, hogy a történelem érdekel. Mesélt arról, hogy (15 évesen!) lőszert hordott, barikádot épített. Együtt mentünk fel a régi iskolánkhoz Sápra, ahol a homlokzatra erősített hatalmas vörös csillagot közös erővel vertük szét és dobtuk az épület elé. Sülyben 25-én „kezdődött” a forradalom. Este tömeggyűlés volt a tanácsházánál, ahol Pestről érkezett fegyveres fiatalok is megjelentek. A tömegből néhányan betörtek a tanácsház épületébe és kiszórták az adóügyi iratokat. Utána a tömeg fáklyákkal megindult Boda János párttitkár házához, azzal a szándékkal, hogy felgyújtják a házat. Ettől a szándékuktól Kajdy Lajos tanár úr nyugalomra intő szavai tántorították el a feldühödött embereket. A következő napok számunkra már csak a rádió hallgatásával és az élelmiszerüzlet előtti sorban állással teltek. Nagy esemény volt, amikor egy éjszaka szovjet harckocsi-oszlop, majd benzinszállító tartálykocsik sora vonult el az országúton. Az iskolai szünet – a közlekedési és „szén szünet” – január közepéig tartott.
A következő esztendőkben a lakóhelyem valójában virtuálissá vált. Reggel elmentem a gimnáziumba és este 6 órakor megjöttem. Szombatonként a vendéglő melletti mozi volt az, ami összekötött a faluval, vasárnap pedig a sülyi futball-meccs. Igaz sok más rendezvény nem is volt a faluban 1961-ben, már egyetemistaként, elkezdtem foglalkozni a két falu történetével (bekéredzkedtem a sülyi plébániára Németh László plébános úrhoz, Sápon Borsiczky plébános úrnál az anyakönyveket nézegettem) és havonta legalább 2-3 cikkecskét írtam a Pest megyei Hírlap Monor és Vidéke c. mellékletébe, de nem egyszer tudósítottam labdarúgó mérkőzésekről és más helyi eseményekről.
1963 októberében megházasodtam. A feleségem tősgyökeres sápi családból származott. A szülőházamban kezdtük a közös életünket, majd néhány hónappal később – miután édesanyám és a nagynéném eladták a házat a községi tanácsnak – Budapestre, Rákospalotára költöztünk. Ettől kezdve egyre ritkábban látogattunk haza. Én 1974-ben Győrbe kerültem. A kitörölhetetlen ifjúkori emlékek felélesztése 30 évet váratott magára.” (Prof. Dr. Gecsényi Lajos) További részletek a Facebook Múl(t)6-atlan oldalán oldalán olvashatók.
Köszönöm az Emlékeket.
Zemen Pálné
