Egykor a Tápió vízmennyisége nagy ingadozást mutatott. Nyáron alig folydogált víz a medrében, de ősszel elöntötte a két oldalán elterülő rétet és szinte tóvá alakította a tápiósülyi vasútállomástól a falu keleti határáig. Ezt a területet nevezték Tólnak, ami télen és nyáron megtelt élettel, gyereksereg vette birtokba és játszott itt önfeledten. A Napjainkra a több szabályozás következtében a mélyfekvésű területek szántóföldek és építési telkek lettek, a Tápió vize (többnyire) a medrében folydogál. Az alábbiakban Szücsi István emlékszik vissza az 1950, és ’60-as évek beli Tólon töltött gyermekkorára.
„A víz télen befagyott és ekkor csúszkáltunk, szánkóztunk, korcsolyáztunk, akinek nem volt korcsolyája az fakutyázott. Két karó végébe szöget vertünk, azzal hajtottuk a szánkót. A jeget a sok szög feje felsértette, de este meglocsoltuk vízzel, reggelre tükörjéggé fagyott. Sötétedésig kinn voltunk a hidegben. A Templom hegy, Dóczi hegy, Kecser hegy, Alvég, Felvég, Középtáv, mindenkinek megvolt a csúszkáló, szánkózó helye.
Régen a korcsolyát kulccsal kellett felszerelni és a négy karom előszeretettel szedte le a cipő talpát. Volt utána „kapsz” – még elcsattant 1-2 pofon is. Inkább az édesanyáknak fogyott el a türelme. Az édesapák csak a végső stádiumban lettek beavatva. Elég volt csak annyit mondani: „Megállj, ha haza jön apád…!” Nem volt ritka a sarokba állás, kukoricán térdelés. Gyakran előfordult, hogy beszakadt a jég, akkor csuromvizesen mentünk haza. A hernyótalpas bőrbakancs átázott. A kinyitott sütőajtóra 2 csutkát tettünk, erre a bakancsot és reggelre így kiszáradt a bőr, másnap volt sírás, míg megpuhult, betört.
A nyári szünet volt a csúcs. Két hónapig egész nap a „folyónál” kosárral halásztunk és fürödtünk. A fürdéshez a folyót több helyen elrekesztettük. Az Alvégiek, Felvégiek, Középtájiak külön fürödtek. Mindenki csinált magának rekesztést, gátat. Ez hantból készült, azaz gyeptéglából. Voltak „szakemberek”, az idősebb legények, akik rakták a gátat. Ez jó volt, mert a gát után kézzel lehetett halászni. Sokfajta hal volt, leginkább apró halak, jászkeszeg, naphal csíkkal, a legtöbb olyan volt, mint a mai ruszli.
Nyáron, a kiszáradt réten libákat legeltettünk. A Tápióban a gyerekeken kívül csak a kacsa, liba volt több. Ezeket mi őriztük – elvileg. Este sajnos előbb haza értek, mint mi. Megint jött a „ruha”– testre szabva.
Sajnos otthon is volt munka. Kukoricamorzsolás, darálás, kertlocsolás, uborkaszedés, hordás. Nem volt idő unatkozni, de a „konditerem” is megvolt így.
Még nem beszéltem a drága fociról, amibe egész nap nem tudtunk belefáradni. A réten fociztunk egy glottgatyában mezítláb. Volt labdaérzék külső, belső, csűd (lábfej), spicc és lábujjakkal. Focilabda híján gumilabdával fociztunk, nagy szó volt, ha fűzős bőr focival. Az volt az ünnep. Bizony, ha esett egy kis eső, ott maradt a fűző helye a homlokunkon, a sebész nem varrt olyan szabályosan.
Nyilaztunk, csúzliztunk, bodzafából pisztolyt, fűzfából, nyárfából sípot készítettünk. Egy fonalra gombot húztunk, azt megforgatva drúgattyúztunk. A durrantáshoz kulcs, gyufa méreg és szög kellett. Kukoricaszárból, amit ízíknek hívtak, állatokat csináltunk. A karikás ostornak a végére rafia került, ez csattant.
A fiúk 6-7 éves korukban tanultak meg biciglizni, amikor a 28-as bicigli már nem dőlt rájuk. Majd minden háznál a háború előtti vasbiciglik voltak. Mivel a gyerekek magassága hiányzott, váz alatt tanultak meg. A váz alatt elég nehéz volt eltalálni az egyensúlyt. Többet voltunk a földön, mint a biciglin. Nem beszélve arról, hogy még ott volt a lánc, a nadrágok réme. A láncon pedig a gépzsír. Nagy kalad volt és sok koszos, szakadt nadrág, plusz a sok horzsolás a térden, könyéken, kézfejen. De nem voltunk „tápos” gyerekek, mert nem sok gipsz fogyott.
Még megmaradt az alig várt tavasz és vele együtt az igazi vendégmarasztaló nyakig sár. De a gyerek ekkor is feltalálta magát. Összeszedtünk ünnepek alatt köszöntésekkel 10, 20, 50 fillérenként egy kis pénzt, azt hittük gazdagok vagyunk. Sok kilométert kellett érte menni és a torkunkat rekedtre énekelni, de azért a nyárra elkopott a sok pénz, tettünk róla. Iskolából jövet már hazáig jött az ÜTÉS. A kiskapuk faoszlopán lehetett ütni. Ha olyan közel tudtunk a másik pénzéhez ütni, hogy egy arasszal el lehetett érni, akkor az övé lett a pénz.
A másik játék a snúrozás, 5 lépésről kezdtük el dobálni a vonalra a pénzt. Aki a legközelebb dobott a vonalhoz az kezdte el a pergetést, a markunkban lévő pénzt két kézzel összeráztuk, feldobtuk a levegőbe és az előre megbeszélt fej vagy írás alapon választottunk a pénzből. Akinek közelebb volt a pénze a vonalhoz, az választott elsőnek. Így dobáltuk, míg el nem fogyott a pénz.
A pettyintést mindenhol tudtuk játszani, még a suliban az órák közötti szünetekben is. Ennél csak egy bökkenő volt, hogy fekete olajos volt a padló és az ujjaink, körmeik bánták, amikor felszedtük az aprópénzt. 2-3 gyerek egymással szembe állt és derékmagasságból ejtettük le a 2,5,10 filléreseket. Az nyert, akinek a leejtett pénze a másik pénzére esett. Nem kellett teljesen azt fedni. Itt is voltak trükkök, úgy kellett megnyálazni a pénzt, hogy ne vegyék észre. Ha mégis észrevették, abból ruha, azaz verés lett. Ezeknél a játékoknál a zsebek szakadtak ki a sok aprópénztől.”
Köszönet Szücsi Istvánnak az emlékek felidézéséért.
Zemen Pálné
