Hazánkban most BÉKE van. Esténként nyugodtan hajthatjuk álomra fejünket azzal a tudattal, hogy másnap reggel békésen folytathatjuk mindennapi tevékenységeinket. De nem így volt ez 75-80 éve, amikor másodszor is lángba borult a világ. Azért, hogy ez soha ne ismétlődhessen meg, nem szabad megfeledkeznünk a HÁBORÚ borzalmairól.
Élnek még Sülysápon néhányan azok közül, akik a 2. világháború borzalmait maguk is átélték. Kitörölhetetlen nyomot hagyott bennük. Tekintetük el-elpárásodott, amikor gondolatban ismét átélték a háború szörnyűségeit. Erről az időszakról gyakran meséltek gyerekeiknek, hozzátartozóiknak is. Az ő emlékeik segítségével megpróbáljuk ezt a rettegett időszakot felidézni.
1939. szeptember 1-én Németország hadüzenet nélkül nyugatról megtámadta Lengyelországot, majd szeptember 17-én a szovjet Vörös Hadsereg lépte át Lengyelország keleti határát. Ezek után a lengyelek már csak azért harcoltak, hogy a magyar és román határt elérjék. Magyarországra több mint 100 ezer lengyel katona menekült. A magyar kormány állásfoglalást adott ki szeptember 22-én, mely szerint a lengyel katonai menekültek nem hadifogolyként, hanem csak internáltként, azaz kényszerlakhelyre telepített külföldiként élhetnek Magyarországon.
Tápiósüly, katonai barakk
Tápiósülyben, a katonai barakkban is elszállásoltak több száz menekült lengyel katonát. A helybeli visszaemlékezők szerint a falubeliekkel nem volt sok kapcsolatuk, de a Kisboldogasszony templomba rendszeresen eljártak imádkozni. Ezt a templom falán elhelyezett emléktábla is megerősíti. „ITT IMÁDKOZTAK A LENGYEL KATONÁK HAZÁJUKÉRT 1939-40”. A felirat lengyelül is olvasható a táblán.
A lengyel katonák távozása után magyar honvédek érkeztek a táborba, majd 1942-től zsidó származású embereket hoztak ide és innen küldték őket a frontra, munkaszolgálatra: utakat építeni, lövészárkot ásni, halottakat temetni, aknákat felszedni.
Az alábbiakban Kossa István (a két világháború között szociáldemokrata szakszervezeti vezető, a 2. világháború után magas pozíciókat betöltő kommunista politikus, országgyűlési képviselő és miniszter) Dunától a Donig című emlékirataiból idézzük fel a tápiósülyi katonai táborba érkező munkaszolgálatosok viszontagságait.
„Tápiósüly. Az egész vonat kiürült. Mindenki leszállt. Sétapálcás, kutyakorbácsos, ordító altisztek fogadtak bennünket. …Négyes sorokban vonultunk a közeli táborba. Ott katonás sorban állunk órákig. … Bent a barakkba motozás. Mindent elszednek. Élelem, pénz, kés, ceruza, notesz, öngyújtó, cigaretta – minden a motozás áldozata lett. Kint az udvaron ez alatt megkezdődött az összeírás. Mintha megvesztek volna, mindenki ordít. Persze, csak a tisztesek. Mi némák vagyunk.”
Két csoportra osztják a megérkezőket: a 401-es különleges büntetőszázadra és a 402-es különleges munkaszázadra. Muray alezredes felismerte az érkezők között Kabos Endre, háromszoros olimpiai bajnok magyar vívót, akit ekkor még elengedett, de megjárta a tábort Petschauer Attila olimpiai bajnok magyar kardvívó is.
„A barakkban egy-egy szobában tíz-tizenöt embert helyeztek el; a puszta földre ültünk. Tanácskoztunk: mi lesz? Az első éjjel után bizony összetörten ébredtünk a kemény padlón. Mosakodni akartunk menni. Nem volt olyan egyszerű. Kettesével kísértek az őrök a tábor közepén levő egyetlen húzós kúthoz, ahonnan csajkával hozhattunk vizet a mosdáshoz. A puskatus, bot, rúgás, ki-kijárt annak, aki nem volt elég fürge, vagy kilöttyentett egy csöpp vizet a csajkából. Mosdás után szalmahordás. Így legalább nem olyan kemény a fekvőhely.”
Délután, a parancshirdetésen Muray beszédet mond nekik. „Kimennek Ukrajnába, és ott dolgozni fognak. Haza csak az kerülhet, aki becsületes munkájával jóváteszi bűneit.” Majd a munkaszolgálatosokat kísérő katonákhoz fordulva így szólt: „A maguk kezére lesznek bízva. Ha mennek velük valahová, ezek csak a kocsiúton mehetnek. Ezek nem emberek, állatok. Kíméletet ne ismerjenek velük szemben. Ha meg kiérnek Ukrajnába, díszítsék fel velük az út menti fákat! Akasszák csak fel sorba őket.”
Néhány nappal később elindult a század, 196 munkaszolgálatost 96 őr kísért. „Azaz, minden három emberre jut egy-egy őr. Jól vigyáznak ránk.”
Endre László – a hadműveleti területek polgári közigazgatási vezetője – táviratban küldött utasítást a tápiósülyi tábor parancsnokának, mely szerint a „Honvédelmi miniszter úr a zsidó munkaszolgálatosokkal való érintkezést úgy a katonai, mint a polgári egyének részére megtiltotta.”
„A kapuból néztük, hogy fegyveres magyar katonák kíséretében a zsidó emberek hosszú sorokban vonulnak a Szent Imre utcában, ahol mi is laktunk. Nagyon éhesek voltak, ezért én kenyeret és hurkát vittem nekik. A magyar katona rám ripakodott, hogy menjek inkább be, mert én is köztük találhatom magam.” (Szabó Józsefné, Nagy Mária, a háború idején 15 éves volt)
Hol volt ez a katonai tábor Tápiósülyben? A Szilvafasor utca körüli területen, a vasútállomástól a Szent István térig, a Tápió és a vasút közötti részen. Működésének 60 éve alatt sok ezer katona, internált élt hosszabb-rövidebb ideig a táborban. Mára csak két látható nyoma maradt: a városháza épülete és a Szilvafasor u. 8/a alatti, most is működő kút. A területet sokáig barakknak nevezték. A fából készült épületeket 1948-ban lebontották és a terület nagy részét kiparcellázták, családi házak épültek rajtuk, itt épült fel a Wass Albert Művelődési Központ is.
A háború első évei
A háború első éveiben Magyarországa fegyveres semlegesség politikáját választva olasz és német segítséggel a trianoni békeszerződés felülvizsgálását, megváltoztatását tűzte ki fő célként. Háborúra nem készülhetett, mert az 1920-as békediktátum korlátozta a magyar hadsereg létszámát és megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. De 1938 és 1941 között a revíziós célok tulajdonképpen valóra váltak, mert az első és második bécsi döntéssel és a Délvidék megszállásával Csonka-Magyarország jelentős magyarlakta területeket kapott vissza. A revízió miatt hazánk viszont szembe került a szövetséges hatalmakkal, belesodródott a háborúba.
A növekvő háborús szükségletek kielégítésére beszolgáltatási kötelezettséget rendeltek el. „A beszolgáltatandó mennyiség 1/5-ét gabonában, 1/5-ét zsírban, 3/5-ét szabadon megválasztható terményekben, ill. termékekben kellett teljesíteni.”
„Édesapám, iparos lévén, a községi bizottság tagja volt és részt vett azokon az eseményeken, amikor eldöntötték, hogy kinek, mit kell beadnia a háború alatt. Rekvirálás volt: gabona, élelmiszer, élő állat. Édesapám azt mondta, hogy ha a községnek le kell adni 50 marhát, akkor ne azoktól a parasztoktól vegyék el, akinek egy vagy két tehene van, hanem azoktól, akiknek van 4-5, vagy akár 50 darab is, arányosan. A kis emberektől csak a legvégső esetben vegyék el a kis tehenüket, mert végül is az egy megélhetési forma részükre. Ennek következtében édesapámat már az első besorozásnál elvitték katonának, hogy minél kevesebbet alkalmatlankodjon a községben. A beszolgáltatás meg is történt. Az, hogy lehetőleg igazságosan osszák szét a terheket, ez egy időben meg is történt, de volt, amikor vitték ahogyan csak lehetett. Gyakorlatilag Tápiósáp jó gazdaságilag ellátott falu volt, mindenkinek megvolt a maga tartaléka, jó termés volt abban az évben, a padlások tele voltak kukoricával, volt krumpli, egyéb termények, bor. Voltak, akik a trágyába elásták a hordóikat, vagy ládákban az értékeiket. Ki hova tudta. Tehát így indultak neki a front várásának. (Molnár István emlékezett vissza a háború kezdetére.)
SAS katonai behívók érkeztek Tápiósülybe és Tápiósápra
„A Lukács Sándor bácsiról, anyai nagyapámról mesélnék. A Sándor bácsit 4-szer hívták be a háború folyamán katonának. Először az első bécsi döntés után Losoncra. Később Szabadkára, azután meg Kolozsvárra. Ezek a szolgálatok 2-3 hónapig tartottak, utána leszerelték. A magyarázat az volt, hogy a megszálló hadseregnek kellett rendet tartani addig, míg a magyar hatóságok (közigazgatás, csendőrség) felállnak. A papa elmesélése szerint nagyon jól érezték magukat Losoncon. Kolozsváron vitéz uraknak szólították őket, minden házba behívták, etették-itatták a katonákat. Szabadkán viszont az utcán sétáló magyar katonákat 70 éves öregasszonyok lőtték a padlásról a cserép alól”(Zima László nagyapja történeteit mesélte el.)
Szabó József, apai nagyapám 18 évesen már harcolt az első világháborúban. A másodikat sem kerülhette el. Megérkezett a behívó parancs és őt a visszacsatolt erdélyi területre vezényelték. Később megkapta több ezer honvéd társával együtt az Erdélyi Emlékérmet.
2.Kép 1938.XII.12. Bodrogszerdahely, indul a vonat a magyar katonákkal Szlovákiát visszafoglalni
3-4. Kép Erdélyi Emlékérem és igazolvány
A magyar katonai vezetés felállította a 2. magyar hadsereget és 1942-ben a Szovjetunió ellen indult. A hadsereg a keleti fronton megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül a -40 fokos hidegben megsemmisítő vereséget szenvedett.
„Édesapám, Tari József (élt 1920-1992-ig)1941-ben vonult be katonának. Az orosz frontra vitték, ahol ők a rettenetes fagyokban a lovaknak dőlve melegítették egymást, nem engedték egymást elaludni, mert akkor biztosan megfagytak volna. Éheztek, a vékony ruhájukat reggelre belepte a hó. Másnap újra támadás vagy menetelés következett. Menetelés közben figyelték a más alakulatokat, hátha ismerőst látnak és így üzenhetnek egymástól az otthoniaknak. Így kiabált egyszer a sógorának, egyszer a testvérének, egy alkalommal pedig egy falubelinek. (Édesapja emlékeit Dobos Sándorné Tari Margit jegyezte le.)
„A nagyapának, Lukács Sándornak többször kellett háborúba menni, de azzal az indokkal, hogy ő molnár, Sáp élelmiszerellátásáért felelős, ki tudta védeni a behívó parancsot és rövid idő után leszerelték. 1941-ben aztán nem volt menekvés, menni kellett. Munkácsra hívták be. A keze alá kapott 10-12 munkaszolgálatos zsidóval az volt a feladatuk, hogy vasúti sínek mentén akna mentesítsék a vonalat. Ez folyamatos munka volt, mert a partizánok minden nap új aknákat raktak le. A papa elmondása szerint – ő, mint hívő katolikus – emberségesen bánt az alá beosztottakkal. Természetesen az aknákat a zsidóknak kellett felszedni. Ahogy az oroszok közeledtek, ők Nyíregyháza irányába vonultak vissza.” (Zima László)
A németek egyre súlyosabb területi és katonai vereséget szenvedtek az orosz fronton, folyamatosan visszavonultak, ezért Magyarország helyzetét elsődleges fontosságúnak tartották. Mindezek következtében 1944. március 19-én megszállták hazánkat.
Beszállásoltak német katonákat Tápiósülybe és Tápiósápra is. A visszaemlékezők szerint nem bántották a helybelieket, de a háború miatt nehéz anyagi helyzetben lévő családoknak súlyos problémát jelentett a németek ellátása, akik gyakran hatóságilag lefoglaltak háziállatokat, terményeket a katonák számára. Ezt az utcánként kialakított katonai konyhán megfőzték vagy megfőzették a helyiekkel. Többnyire maradt némi étel a környékbelieknek is. A lakosok nem zúgolód(hat)tak, de igyekeztek az értékeiket elrejteni a németek elől. Rejtekhelyek pedig akadtak bőven a padlástól, pincétől, ólaktól kezdve a szérűskertekig. Macska-egér harc folyt.
Az egyik legnagyobb értéknek a nagylány és a fiatalasszony számított, főként, ha egy-egy jól sikerült vacsora után asztalra került a helybeli borocska is. Ekkor kellett az idősebbeknek a legötletesebb búvóhelyeket megkeresni.
„Tizenöt éves voltam akkor. Egy füzetbe írtam a német szavakat. Egy német észrevette és apámat a fal mellé állítva a géppuskát a homlokára szegezte. Az hitte, hogy kémkedünk. Egy magyar katona mondta el neki, hogy csak tanulni akart a lány. Anyámék sokszor bújtattak el a katonák elől a vetett ágyba a párnák és dunyha közé, de lapultam a padláson a ládában és a láda mögött is. (Szabó Józsefné)”
75 éve érkezett meg Sülysápra a front. 1944. novemberének elején ágyúk dörgése, géppuskák ropogása, tankok, autók dübörgése, vadászbombázó repülőgépek süvöltése, idegen vezényszavak harsogása jelezte a front közeledtét, érkezését. Mindenki igyekezett biztos menedéket keresni. A legbiztosabbnak a pincék tűntek. Következő lapszámunkban ezt az időszakot is azoknak a sülysápiaknak a segítségével próbáljuk meg felidézni Fegyverropogásban című írásunkban, akik maguk is átélték a háború ezen időszakát.
Zemen Pálné
