75 éve érkezett meg Sülysápra a front. Élnek még Sülysápon néhányan azok közül, akik a 2. világháború borzalmait maguk is átélték. Az ő élményeik segítségével megpróbáljuk ezt a rettegett időszakot felidézni. Ágyúk dörgése, géppuskák ropogása, tankok, autók dübörgése, vadászbombázó repülőgépek süvöltése, bombák mennydörgő hangja, idegen vezényszavak harsogása jelezte a front közeledtét, érkezését. Mindenki igyekezett biztos menedéket keresni saját magának és értékeinek is. A legbiztonságosabbnak a pincék tűntek. Sokan előrelátóan már hónapokkal előbb cselekedtek.
„Az én nagyapám az 1. világháborúban 7 évig volt orosz fogságban. Tudta, hogy a háború alatt mi minden történik, és hogy lehet megvédeni a javakat. Többek közt egész nyáron (1944 nyarán a szerk.) kiásatott velünk, gyerekekkel, meg ő maga is a hegyoldalban egy nagy lyukat, amit tele kellett hordani különböző gallyakkal, fákkal a vízmosásból, és amikor megtelt, akkor begyújtotta, és szabályosan kiégett, és olyan lett, mint egy tégla odú. Mivel nagyon sárga agyag volt, egy nagyon száraz helyet kapott. Az összes ruháinkat, értékeinket oda bepakolták és leszakították az elejét annak a hegyoldalnak. Majd beültette mindenféle gizgazzal, ami benőtt, összeforrt az egész. Az ügyes nagypapa olyat is csinált, hogy a pincébe vezető fal oldalába befúrt merőlegesen egy lyukat, s amikor elért kb. 2 méter mélységbe, akkor jobbra egy oldallyukat csinált ahova az összes lesütött húsokat, zsírokat bödönbe berakták. A lyukat betömték és később a katonák hiába keresték, nyomkodták a falba a vaspálcákat, nem találtak semmit.”(Molnár István)
„Édesapám kikerült a Don kanyarba mindjárt az első szériával. Lovas ezrednél szolgált, cipész volt, műhelyben dolgozott. A lószerszámokat és csizmákat kellett neki csinálni, így nem a közvetlen fronton, hanem hátul volt, ezért aránylag biztonságosan végigélte a harcokat. Hazafelé már nagyon keserves volt a visszavonulás. Már a határ környékén jártak, amikor írta, hogy van egy kis megtakarított pénzünk azt valamibe fektessük be, mert ha az oroszok ide érnek, akkor az már nem ér semmit. A nagymama és az édesanyám összeültek és eldöntötték, hogy vesznek egy tehenet, mert a tehén olyan állat, hogy ha van takarmány, akkor ad tejet, az a gyerekeknek jó lesz. Én is még csak 11-12 éves voltam, de voltak a szomszédban kisebb gyerekek is. Volt egy hosszú pince a hegyoldalban, s hogy a tehén megmaradjon, a nagyapa abból lefalazott egy részt és a tehenet befalazta. Egy lyuk volt, amin keresztül közlekedett, járt be gondozni, etetni, fejni. Végül is a tehén megmaradt.” (Molnár István)
November 14-én a 7. román hadtest és a 296. szovjet hadosztály folytatta az előnyomulást és Tápiószecső felől érkezve estére elfoglalták Tápiósüly községet. A német és magyar alakulatok Budapest irányába vonultak vissza. Az orosz és román egységek rögtön mentek volna tovább, de: „A román felderítők Isaszeg környékén és Tápiósáptól északra tüzérségi állásokat és erős összevonásokat jelentettek. Az előnyomuló szomszédos szovjet egységeket rendkívül nagy erejű ellenséges tüzérségi tűz tartóztatta fel. A felszabadító csapatok itt már rábukkantak a Budapestet körülvevő erődítési övezet első állásaira. A főváros felé tovább már összefüggő, mélyen kiépített védelmi rendszer következett, melyet reteszállások, szögesdrótakadályok, harckocsiakadályok és aknamezők végtelen szövevénye oltalmazott.” (Hadtörténeti közlemények)
„Az Úri út felől érkező orosz tüzérség észrevette és megcélozta a Dózsa György út elején lévő önjáró löveget. Az első lövés nem talált. Pontosítottak, a második már közelített, de mire a harmadik lövés telibe találta volna a német járművet az már felszedte a támasztékát és odébb állt.”(Molnár István)
„A Kossuth Lajos út végén felállított ágyúk szinte megállás nélkül lőtték a németeket, magyarokat. A németeknek volt autójuk, de a sáros úton nem tudtak közlekedni. Egy tányéraknákkal megrakott autó beborult az árokba. Német tankok is jöttek, az egyik a Kerekerdőnél belement a dombba, nem tudott kijönni. Egy másik tank sem tudta kihúzni, mert jött a front, menni kellett. A személyzetét lelőtték, ott is voltak eltemetve, a maradványaikat később vitték el Németországba.” (Merczel József – a front idején 11 éves volt.)
A front előre törése Sáp határában az Attila I. vélelmi vonalnál megakadt. Az orosz, de főként román katonák Sülyben és Sápon állomásoztak hetekig. Innen váltották az 5-6 km-re levő fronton egymást. A falu lakóinak, amit a németek elől sikerült eldugni, annak jó részét az itt megtorpanó román katonák megtalálták, de ők már nem mindig vették figyelembe az éhező embereket.
„1944 őszén itt állt a front. Aki tudott a Meleg völgyi pincékbe menekült. Így tett a családunk összes gyereke és az asszonyok is. Német katonák tartották a frontot a golyófogónál. Egy német katona azt kérte a nagyapámtól, hogy bújtassa el. Ő adott neki civil ruhát, de a nagy sietségben a sapkáját nem rejtették jól el. Jöttek az oroszok. Mindenkit kizavartak a pincékből. A gyerekek sivalkodtak. Mindenkit a hegyoldalba állítottak. Keresték a németet és a sapkáját meg is találták. A nagyapára három orosz ráfogta a gépfegyvert, hogy adják elő a német katonát. A gyerekek és asszonyok még jobban sivalkodtak. Azt mondta a nagyapa: Lőjetek agyon, a családomért halok meg. A német katona látta a súlyos helyzetet és előjött a civil ruhában. Könyörgött az oroszoknak, hogy ne lőjék agyon. Mutatta, hogy 3 kisgyereke van. Pár méterrel arrébb vitték és agyonlőtték.” (A nagyszülei által mesélteket Dobos Sándorné Tari Margit vetette papírra.)
„Tápiósáp határán túl, közvetlenül a péceli határnál volt a tankcsapda Budapest védelmére. Zsidókkal, munkaszolgálatosokkal ásatták, építtették ki a védvonalat. Amikor Sülybe bejöttek az oroszok és a románok (felszabadították!), Sápra csak a Belusékig mentek, este ott megálltak és reggelig nem mozdultak. Reggel indultak tovább, átmentek Sápon, a falu végén, amikor kiértek a Regályba, onnan már fölmentek Pécelnek Hrabina felé. A péceli határ egyértelműen megfogta a sereget 6 hétig, itt egy helyben állt a front ennél a véd gyűrűnél. Nálunk volt ilyen parancsnokság féle. Minden reggel összeállítottak a frontra menő 100 fő körüli századot. Ez tőlünk indult a péceli határba a frontra, és abból én nem emlékszem, hogy egy is visszajött volna.” (Merczel József)
„Az oroszok ideértek Tápiósápra, akkor egy orosz egység foglalta el a falut. Mivel elég későn értek be, mindenkinek igyekeztek szállást keresni. Hozzánk is beszállásoltak két orosz katonát, akiket anyámék megvendégeltek, adtak a konyhában egy sezlont. A katonák megmosakodtak, lefeküdtek, másnap reggel a sezlon úgy nézett ki, mintha mákkal be lett volna szórva. Tele voltak bolhával. Szegény anyámék vasalták az ágyneműket, de nagyon rendes oroszok voltak, mert nem bántottak senkit és tovább is mentek.”(Molnár István)
„Az oroszokat akkor fölváltotta egy román hadsereg, akik a Korona erdőbe befészkelt, nagyon jól felszerelt német hadsereget próbálták kiszorítani, és tovább haladni Budapest felé. De képtelenek voltak tovább menni. A román katonák itt voltak majdnem egy hónapig. Amit azok műveltek az valami tragédia volt, mert egyrészt harcoltak és élet-halál között voltak, mert kimentek a csatatérre és úgy jöttek vissza – aki visszajött – sebesülten, kifáradtan vagy teljesen kimerülve. Nagyon sokat úgy hoztak vissza kocsival holtan és vitték Sülybe a román temetőbe. Ez egy szörnyű látvány volt. Mint gyerekek néztük az utcákon, hogy kocsikkal viszik ezeket a szerencsétlen katonákat. Akik nem mentek ki a frontra azok meg garázdálkodtak. Hihetetlen pusztítást vittek véghez a faluban. Amit tudtak: csirkét, malacot, élelmiszert összeszedtek. …. Főzték nagy kondérban, amit nem bírtak megenni azt kiöntötték, az úton folyt végig a leves meg a húsdarabok. A kutyák egy részét lelövöldözték, egy része meg ahogy tudott elbújt. Nagy pusztítást végeztek.” (Molnár István)
„Én akkor voltam a fronton, amikor a front olyan csendesebb időszakában volt és szegény édesapámat kivitték, ő nem volt katona, mert építőipari rokkant volt. Őt mindig bevették ebbe a csapatba, akiket vittek eltemetni meg eltakarításhoz, a halottak eltakarításához. Egyszer azt mondta édesanyám, hogy: Gyerek menj apád után, nehogy elvigyék valahova! 11-12 éves lehettem. Kimentem. Apáméknak meg tudta mondani a román őr, aki vigyázott rájuk az eltakarításnál, elhantolásnál, összeszedni a sebesülteket, és a front által tönkre lőtt holmit, hogy merre mehetnek. A román őr nekem nem tudta megmagyarázni, mert én mindig arra akartam szaladni, ahol valamit láttam. Akkor a derékszíjára kötött és egész nap a derékszíjához kötve sétáltam vele, amerre ő ment, mert ő volt az őr. No de apáméknak meg tudta magyarázni, hogy erre van az aknamező, arra nem lehet menni, de nekem nem”. (Merczel József)
„A románoknak nem volt autójuk, mindent lovas kocsival szállítottak. Kiállt az útra a lőszeres kocsival a román és mondja nekem: Jóska jössz? – Hogyne mennék, ajjaj, én mindenben benne voltam. De már mikor a faluból kiértünk (mert gödörben volt Sáp) a homokbánya felé, ott már füttyögött a golyó, ott rám hasalt a román a lőszeres kocsin. De már most gondolkozok rajta, hogyha beletalál a kocsiba a golyó és fölrobban a lőszeres kocsi…, mert ott szabadon meg ládákban voltak a lőszerek.” (Merczel József)
„Akkortájt úgy beszélték, hogy amikor a háború odaért, a zsidó munkaszolgálatosokat, akik a védvonalat építették, a Laky tanya ökör istállójába terelték és rájuk gyújtották az istállót. Aki ki akart menekülni, azt lelőtték, mert velük már nem volt idő foglalkozni. Állítólag 120-an voltak.” (Merczel József)
„Az Újlaky birtoktól egészen a Fecske tótól talán Gödöllőig is ment a tankcsapda. A románok toboroztak az itthon maradó még vagy már nem hadkötelesekből, ezekkel mentem én is. A 16 éves Fityus Ferenc talált egy kézigránátot, amit szétcsavart. A kezében felrobbant és ő rögtön meghalt.” (Kupcsik József a front idején 11 éves volt.)
Légi harc Tápiósüly felett
„Sülyben egy bombatámadásra emlékszek, ami a front megérkezése előtti napokban volt. A Vasút utcában a ruházati boltban végkiárusítást tartott a tulajdonos, Vágvölgyi úr. 13-14 évesen én is mentem. Többen voltak az üzletben, mind idősebb asszonyok. Én a végére maradtam. Amikor megszólalt a sziréna, én nem szaladtam rögtön haza, vásárolni akartam. Ötösével jöttek a repülők, a nagyobbak sivítottak, a kisebbekből pedig jöttek a golyók a géppuskákból: tra-tra-tra-ta-ta. Süvöltöttek. Egy légi csata zajlott a fejem fölött. A Losonci utcában a kapukhoz lapulva szaladtam haza. A Szent Imre út vége felé laktunk. Anyám a pince lejáróban már jajveszékelve várt. A bombák a dombba csapódtak be a patak túloldalán. Egy repülő le is zuhant a Paskomokban. (Kb. a Vasút út 136. szám mögötti területen. Szerk.) A leesett repülőt egy ideig helyi leventék őrizték, később a helyiek széthordták. Egy ügyes mesterember olajütőt is készített az alkatrészekből.”(Erdélyiné Dobos Terka néni mesélt a vele történtekről.)
Bombatámadás Tápiósáp ellen
„A románok 3 lovas kocsival jöttek és feltörték a Bartos házat. (Most a Dózsa Gy. u.133.sz.ház áll ott, a háború előtt Bartos Béla vegyeskereskedése és lakóháza. Szerk.) Vittek mindent a lovas kocsikra. Jött egy német vadászgép olyan alacsonyan, hogy a kerekei a fenyőfák tetejét majdnem leverték. Ez csak föltérképezhette a terepet, mert nem sokkal később jött egy nagy gép borzalmas zajjal, és BUMM, BUMM, BUMM. Végigszórta az utat. 32 bombát a Kapás köztől a Grassalkovich kastély parkjáig. Ezek láncos bombák voltak, kettő össze volt kötve. A Hevesy parkba is volt jó pár tölcsér, a Kisulicska bejáratánál is. Egy bomba szétszaggatta a lovas kocsit lovastól a Bartos boltnál. Úgy tudom, hogy 4 román katonát is. A Slehovszkiék házát találta telibe és ott 4 halott lett. A következő ház előtt is ledobott egyet és a Grassalkovich kastély udvarára is néhányat. Minket, gyerekeket csak másnap engedtek ki, akkor láttuk, hogy a Maris néni haja ott lógott az eperfán. Anyám mondta, hogy: „Ne nézz oda!”. Kettő bomba nem robbant föl, az egyik az Uzsekáék pincegádorába a másik a Horinka kőműves ablaka alatt. Jöttek a tűzszerészek és ezeket elvitték.” (Kupcsik József)
- Kép: A Bartos bolt előtt, középen Bartos Béla áll
„Hogy menekültem én meg? Amikor láttam, hogy a Bartos házból mindent elvittek a lovas kocsikkal, akkor eszembe jutott, hogy a Bartos Éváéknak volt egy kis lőcsös paraszt kocsijuk, amivel húzgáltatták magukat. Gyerekek voltunk. Mi huzigáltuk őket. Fölmentem a padlásukra és meg is találtam a kiskocsit. Lehoztam és vittem volna haza, de egyszer csak sivít a bomba. Egy románnak köszönhetem az életem, mert elkapott és bedobott egy rózsabokor alá, ő meg rám esett. Ha nem kap el, akkor az a bomba, ami az Uzsekáék előtt esett le, az engem telibe talált volna. Amikor elment a bombázás, akkor ráütött a fenekemre, hogy mit keresek én az udvaron, miért nem vagyok a pincében? Ő mentette meg az életem!” (Kupcsik József)
„A nagyszüleim a Dózsa György u.128-ban laktak. Ez a ház közvetlenül a Kisulicska mellett áll. A nagymama épp egy libát főzött a román katonáknak, amikor a két utca találkozásánál is leesett egy bomba. A tűzhely akkorát rándult, hogy az edény leborult róla és az étel a földre folyt.” (H. J-né)
„Ernő bátyám a Kossuth Lajos útról látta a barátaival, hogy jött a repülőgép és hogy dobálta a bombákat. Tudták, hogy azon a részen van, ahol mi is laktunk. Amikor elment a repülő, átjöttek ide és megnézték, hogy mi a helyzet. Ernő bátyám bejött a pincébe és azt mondta: „Anyám! Ne endjenek ki senkit, mert nagyon nagy baj van. Eddig 4 halott van, el akarjuk temetni őket.” Ernőék a kapukat leszedték, abból csináltak koporsót, de ki nem tudták vinni a temetőbe. Összeszedték a testrészeket és egy ládába belerakták. A ház előtti kertbe ástak egy gödröt, oda temették őket, hogy addig bírják ki, amíg elmegy a front, és akkor kiviszik a temetőbe.” (Kupcsik József)
„1944. november 17-én – az idősek elmondása szerint – két bombázó repülőgép repült D-i irányba a falu felett. Néhány pillanat múlva két vagy három bomba hullott az akkori Templom úti házra az un. Bartos házzal szembeni épületre. A ma Dózsa György utca 136 alatt található épület helyén lévő házat a bombatámadás következtében teli találat érte. A bombatámadás következtében a házban tartózkodó Horinka Istvánné született Slehovszi Anna 60 éves, Polenyik Mátyásné sz. Salvári Anna 26 éves és Slehovszki Ilona 26 éves sápi lakosok életüket vesztették. A háborús viszonyok, és családot ért tragédia miatt az áldozatokat rendes temetés nélkül földelték el, legalább is erre utal az anyakönyvi bejegyzés: „elföldelték”. A bombatámadás áldozata lett még Salvári József is, akit ugyan a romok alól még élve kimentettek, de több mint kétéves ágyhoz kötöttség után 1947. január 3-án 56 évesen meghalt.”(S. Gy.)
„Itt állt a front, a román és orosz katonák a németeket nem tudták kiszorítani a Korona erdőből, viszont a németek jöttek és bombákat dobtak le a faluba oda, ahonnan a román katonákat ellátták élelemmel meg utánpótlással. Ennek több civil áldozata is volt. Tüzérségi hosszú tűzzel is lőtték a falut.” (Molnár István)
„Egy bombatámadás volt a falu ellen. A figyelőállás ürügye alatt a sápi templomot le akarták bombázni. Akkor jött egy repülőraj és megbombázták a környéket. A parókiát két találat érte, meg a Slehovszkiék mögött a pincét találta el. Ott meghaltak civilek, mert a bomba eltalálta azt a pincét, amiben a civilek voltak. Német stuka repülők voltak, német vadászbombázók, a könnyebb gépek. A parókiát telibe találta kettő bomba, kettő bomba meg a templom mögé esett, kifordítva a sírokat. 2-3 évig is eltartott, még rendbe rakták.” (Merczel József)
Ilyen fegyverropogásban a legbiztonságosabb helynek a pincék tűntek. Következő lapszámunkban a pincékben töltött heteket is azoknak a sülysápiaknak a segítségével próbáljuk meg felidézni Élet a pincékben című írásunkban, akik maguk is átélték a háború ezen időszakát.
Zemen Pálné