75 éve érkezett meg Sülysápra a front. 1944 őszén és telén ekék helyett tankok szántották fel a sülysápi határt, amit magyar, német, orosz és román katonák vére festett vörösre. Élnek még Sülysápon néhányan azok közül, akik a 2. világháború borzalmait maguk is átélték. Emlékeik kitörölhetetlen nyomot hagytak bennük. Az ő élményeik segítségével megpróbáljuk ezt a rettegett időszakot felidézni. Ágyúk dörgése, géppuskák ropogása, tankok, autók dübörgése, vadászbombázó repülőgépek süvöltése, bombák mennydörgő hangja, idegen vezény szavak harsogása jelezte a front közeledtét, érkezését. Mindenki igyekezett biztos menedéket keresni saját magának és értékeinek is. A legbiztonságosabbnak a pincék tűntek.
„A falu közepén laktunk, ott elég magasak a dombok és abba olyan 15-20 méter hosszú pincék voltak, ami fölött olyan 8-10 méter földréteg volt, tehát viszonylag egy biztonságos pince volt.”( Molnár István)
„A partba pincék voltak, ilyen hegybe beásottak. A Molnáréknál volt olyan pince, ahova a környék asszonyai és lányai be voltak csukva. Azok 6 hétig voltak becsukva abba a pincébe. Úgy voltak becsukva, hogy az emberek berakták fával az elejét és rászaggatták a partot, a hegyet letúrták. Senki nem mehetett az asszonyok felé, csak mink gyerekek. Mi reggel, amikor tiszta volt a levegő, ketten-hárman figyeltek, ketten-hárman meg hordtuk ki a kibliket meg a vécét a pincéből, meg vittük be nekik a kaját. Nekünk volt olyan rés, amit mi ismertünk, senki sem, még a család sem ismerte, csak mi, gyerekek. Olyan 20 környékbeli nő lehetett benn.” (Merczel József)
„Ősszel, amikor már nagyon közel volt a front bementünk a pincékbe. Először a német katonák jöttek, nagyon gyorsan vonultak vissza a Korona erdőbe, nagyon sürgős volt nekik, mert nagy volt a nyomás. Megálltak Isaszögön a Fecske tónál. Ott volt vagy négy hétig a front, addig benn voltunk a pincében. 5-6 család 10-12 gyerekkel, volt még kéthetes újszülött is. Nem volt lehetőségünk tisztálkodásra, mosakodásra. Megtetvesedtünk, a hajunkban, a ruháinkban nyüzsögtek, de annyira, hogy véresre kapartuk magunkat. Nem volt másik ruhánk, ezért a rajtunk lévőt mosták ki. Vizet forraltak és abban főzték a ruhákat. Addig, amíg meg nem száradtak, valamit terítettek ránk. Amikor jöttek az orosz és román katonák és partizánokat kerestek. A nők magukhoz szorították a gyerekeiket, féltek, hogy elviszik őket.
Még karácsonyt is a pincékben töltöttük, (Skandáék, Hegedűsék, Horinkáék, Lomenék). Nem volt semmi mozgás. A románok látták, hogy a gyerekek hogy néznek ki, ezért beengedtek a tisztek a Bartos házba, ahol kórház működött, voltak orvosok, elsősegélynyújtás. Ott volt fafűtéses fürdőszoba, s oda be lett gyújtva, hogy legalább a gyerekek hadd fürödjenek meg. A románok megmosdattak, megfürösztöttek és adtak még kenőcsöt is. Karácsonyeste volt és román katonák egy erdélyi éneket tanítottak a gyerekeknek. Kórusban énekelték karácsonykor.Csak éjjel lehetett közlekedni, a román katonák lovas kocsival vitték ki a frontra az ennivalót, visszafelé meg hozták a sebesülteket. Rengeteg csizmát is hoztak, innen tudtuk meg, hogy mennyi halott volt. Velünk szemben volt a román konyha. Egy erdélyi katona volt a szakács. Apámnak hentes üzlete volt és a román katonák megtalálták a hentes szerszámokat és elvitték a román konyhára. Én mondtam a hentesnek, hogy ezek apámé. Ő mondta, hogy neki ezek kellenek. Ezután jó barátságba lettünk. Mikor a szakács a frontra menő kondérokat elrendezte, akkor én mindig odamentem egy 8 literes lábassal, amit ő telerakott és én vittem át a pincébe a gyerekeknek. Még egy fél kilós cipót is a hónom alá nyomott. Minden este megjelentem a lábassal. Nagyon sok, 18 ember élt abból az ételből.” (Kupcsik József )
„Sokszor nagyon veszélyes volt kimenni, általában a pincében töltöttük a napjainkat. Gyerekek ott játszottunk, telt az idő és az egyik szomszéd fiú kiment, hogy körülnézzen. Pont akkor jött egy lövedék és eltalálta. …. Én is kijártam, de amikor hallottam, hogy fütyül a golyó, akkor behasaltam egy árokba. ….” (Molnár István)
Lányok, asszonyok a háború idején
A háború a férfiak dolga, a nők dolga, hogy az otthonukat őrizzék, – mondták évszázadokon át. Ez a szemlélet a XX. században megváltozott. A lányok, asszonyok különösen nehéz helyzetbe kerültek, amikor Sülysápot is elérte a front. Sokan közülük sütöttek, főztek a katonáknak, akik gyakran szemet vetettek rájuk. Bár a nemi erőszak áldozatai rendszerint hallgattak a kárukra elkövetett bűncselekményről, a legtöbb esetben napvilágra került a szomorú tény.
„A nőket üldözték. Szerencsétlen apák, anyák a lányaikat… volt akit befalaztak, ládákba, szalmakazalba rejtették. Akit meg elkaptak … Olyan szívbemarkoló visítások voltak a faluban. Szörnyű volt! Nekünk szerencsénk volt olyan szempontból, hogy hozzánk bekvártélyoztak egy szakasz katonát. Kicsi lakásunk volt, de ott aludtak egymás hegyén-hátán a szobában. Mulatoztak, meg dorbézoltak esténként. Anyám egy csinos asszony volt és kiszúrták, hogy jó lesz nekik estére. Nagyapám kihallgatta őket, mert tudott részben románul és oroszul is. Megértette, hogy miről van szó. Elmenekültünk egy szomszéd házba, ott töltöttük az éjszakát összekuporodva a szomszédokkal én, anyám meg a nagyanyám. Hallottuk ahogy az udvaron jönnek, mennek, de oda nem jöttek be – kis ócska ház volt – nagyapát a falhoz állították, azt mondták, hogy agyon lövik, ha nem mondja meg, hogy hol van a lánya, az édesanyám. Szerencsésen átvészeltük azt az éjszakát. A következő éjszaka meg a nagynénéméknél aludtunk Sülyben. Ott volt a főparancsnokság. Annak a szakácsa egy székely fiatalember volt és ő vigyázott az asszonyokra éjszaka. Oda lejártunk minden este, így megmenekültek anyámék és az asszonyok.”(Molnár István)
„Anyám befektetett a nagy párnák közé az ágyba. Egy román, Szabó nevű katona javította a katonák ruháját a konyhánkban, én meg ugyanott az ágy mögött szépen füleltem. Később annyira összeszoktunk a románokkal, hogy sok szót megtanultunk. Ez a román katona meg Temesvári lakos, de német származású volt. Front után egy sülyi ember felkereste és meg is találta Temesváron. Őrá nem panaszkodhatunk semmit. Jöttek-mentek a románok, úgy hogy éjjel is fölkeltették az embereket. Amikor benéztek az istállóba a nagybátyám csak annyit mondott nekik, hogy: konyec, ott lovak vannak. Közben mi gyerekek és asszonyok ott lapultunk. A románok lovakkal jártak vissza Ceglédre, a tanyavilágba zabrálni, mert náluk szűkibe volt minden.
Elbújtatták az asszonyokat a pincékbe, kamrákba. Engem is becsuktak a kamillba, (a kemence zárt előtere a szerk.) és ott füleltem, még elmentek. A szárkúpokba is kinn bujkáltak. Volt baj épp elég! Nem is igen mertünk az utcára kimenni. Az oroszok az asszonyokat megerőszakolták, volt bizony sok asszony, aki front után gyereket csináltatott el, mert terhes maradt. Volt egy asszony, aki román katona gyerekét világra hozta és felnevelte.” (Szücsi Jánosné Szabó Rozál a front idején 18 éves volt)
„A Mihal Szántaiéknál volt az orosz parancsnokság. A szomszédban az orosz katonák szerettek volna nőzni. A nők, a lányok elbújtak a pincében, meg ahová tudtak, de az orosz katona megtalálta őket. Csúnyán beszélt velük és a falhoz állította a családot. Valamelyik szomszéd gyerek átszaladt a parancsnokságra, onnan jött egy tiszt, aki megkérdezte, hogy mi a gond. Nagyapám beszélte az oroszt, mert több évig volt a fronton és fogságban, és ő elmondta, hogy mi történt. Erre a tiszt lelőtte a katonát.” (Csákányi Miklós mesélte el a nagyapja által átélt történetet.)
„Apámék a padlás végéből lefalaztak egy kis részt, csak egy kis lyukat hagytak, amin be tudtunk bújni. Ezt a kis bejáratot kívülről eltakarták. Volt, hogy napokig abban kuporogtunk a környékbeli lányokkal, oda hoztak nekünk ennivalót is. Különösen akkor kellett bujkálni, ha új katonák érkeztek. Nálunk hadi konyhát rendeztek be. Anyám és a szomszéd asszonyok főztek a katonáknak. A román katonák minden élelmet megkerestek, amit eldugtunk. Egy német tank is állt az udvarunkon, ami felrobbant. Egy katonának csúnyán megégett az arca és a mellkasa. Én borogattam, ápolgattam, amikor az orosz katonák megjöttek. Engem le akartak lőni, végül a sérült katonát elvitték. A Szent Imre útra, ahol mi is laktunk, dobtak le repülőkről bombát.”(Bugyi Illésné 21 éves volt a front idején)
„Jött a kisbíró és kidobolta, hogy minden 16 és 60 év közötti férfinak Ságra kell mennie, így a faluban egy időre csak az idős férfiak, a nők és a gyerekek maradtak. A két nővéremmel és idős édesapámmal maradtunk otthon. Jött egy román katona és a puskájával nyomta befelé az ajtót. Mi hárman három felé szaladtunk. Én a kert mögötti erdőben kuporogtam, dideregtem reggelig, a testvéreim a szomszédok padlására bújtak. A román katona meg mérgében az udvaron elkezdett lövöldözni. Mi meg csak rettegtünk, hogy apánkat, vagy a házban maradt csecsemőt lőtte-e le.” (Erdélyiné Dobos Terka néni)
„Szegény édesanyám az öcsémmel előrehaladott terhes volt. Az egész 6 hét alatt minden nap kellett neki egy kemence kenyeret sütni, azoknak, akik elindultak a frontra. Az négy kenyér, meg egy cipó volt. És itt voltunk szerencsések, mert mi otthon voltunk öten és ötünkre a cipó mindig megmaradt. A katonák azt a 4 kenyeret elvitték magukkal. Amikor már olyan nehéz volt az édesanyám sora, hogy nem bírta dagasztani a kenyeret, akkor adtak neki segítőt a román seregből, – mert románok voltak, itt orosz nagyon kevés volt.” (Merczel József)
„A Kisulicskánál laktunk. A szüleim mindent eldugtak a katonák elől. A Pista és Karcsi bátyám 10 és 6 évesek voltak akkor. Anyám a konyhában nekik készült ebédet készíteni és elővett egy üveg lekvárt, amikor két román katona beállított. Anyám könyörgött, hogy kis gyerekek vannak, de kicsavarták a kezéből a lekváros üveget, és a puskatussal még két fogát ki is verték.” (Zemen Pál az édesanyjával történteket mesélte el.)
„Nagymamának volt két tyúkja meg egy kakasa. A padlásfeljáró alatti odúba rejtette el és egész idő alatt a mind a három ott volt több hónapig bezárva. Hajnalban kiengedte őket. Szépen tojtak. Nekem nyulaim voltak, azok is egy ócska ólban vészelték át a háborút, nem találták meg, mert körbe volt rakva mindenfélével. Amikor vége volt a frontnak tavasz lett, jöttek a kis nyuszik, szaporodtak, tudtunk húst enni.”(Molnár István)
„Nálunk volt a katonai konyha. Anyám főzött a katonáknak. Neki és az öcsémnek az ételt mindig meg kellett kóstolni mielőtt ettek volna belőle a katonák, hogy nem mérgezett e.”(Mészáros József)
„Nem volt egyértelmű főzés a katonáknak, nem volt hadtáp. Itt egyetlen konyha nem volt a seregnek, mindenki önellátó volt, amit össze tudtak lopni, hordani, megvenni, abból volt a főzés. A házaknál főztek az asszonyok és voltak ilyen vágóhíd félék, ahol volt egy csapat, aki ezt a környéket ellátta hússal, abból, amiket hoztak. De már lejártak Ceglédre, disznót is meg ezt is, azt is hoztak. A tyúkot a kertünkben hárman, négyen, öten nekiláttak éles puskával lelőni, sokáig lövöldözték, de nem találták valahogy el, és úgy kellett megfogni, hogy megfőzzük nekik.” (Merczel József)
„A 14 éves kislány elment hazulról a Nagyzávoz felé, talán eltévedt. Akkor ott még katonák voltak. A katonák megerőszakolták, de olyan kegyelmesen, hogy bele is halt. Ott románok voltak. Keresték a tettest, de nem találták” (Kupcsik József)
A fronton „napokig folyt az elkeseredett harc, míg végre december 10-én sikerült keresztültörni a gödöllői—isaszegi dombvonulatokon, s elfoglalni a Juharos magaslatot is, amely az ellenség védelmének legerősebb támpontja volt.”(Hadtörténeti közlemények)
December 10-ét követően a front nyomult Budapest felé, de a katonák jó része még a karácsonyt is a faluban töltötte. A harci zaj csak lassan távolodott Sülysáptól. A front utáni időszakról a következő lapszámunkban A fegyverek elhallgatnak címmel olvashatunk.
Zemen Pálné