1944. december 10-re az orosz-román seregnek sikerült keresztültörni a gödöllői–isaszegi dombvonulatokon és a harci zaj lassan távolodott Sülysáptól, de az orosz és román katonák még jó ideig Sülysápon maradtak.
Temetés
Ha Tápiósáp határát övező föld beszélni tudna, iszonyatos szenvedésekről mesélhetne. Szerencsétlen katonák, munkaszolgálatosok a front előtt és alatt tankcsapdák, lövészárkok kilométereit ásták ki, temérdek lőállást, megfigyelőpontot, bunkert alakítottak ki, gyakran itt lett a sírjuk a front elvonultával.
„Én Budapesten voltam a front alatt a nagybátyámnál, de ahogy lehetett indultunk haza, Sápra. Isaszeg felé már közlekedtek a vonatok, onnan pedig lovas kocsival jöttünk. A sápi határ piroslott a vértől és temetetlen katonák feküdtek szerteszéjjel. Rettenetes látvány volt!” (Keszthelyi Józsefné, a front idején 19 éves)
Az orosz és román katonák Sülyből és Sápról szedték össze a férfiakat a „halottak eltakarítására”. Az „önkéntesek” az orosz és román katonák holtesteit a helyi temetőkbe hordták. A magyar és német katonák tetemeit a lövészárkokba, jelöletlen sírokba kellett tenniük. Így történt ez, amikor 1944 novemberében 7 magyar ejtőernyős katonát egy harckocsi legénysége fogságba ejtett, majd a ruháiktól, azonosító bilétáiktól megfosztva a helybeli emberekkel temettették el egy lövészárokba, jelöletlen sírba. Sokan tudtak a Tápiósáp határában elhantolt katonákról, mire 2020 augusztusában HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisírgondozó szakemberei feltárták a területet és három második világháborúban eltűnt ejtőernyős katona holttestét megtalálták aknagránátok, töltények és személyes használati tárgyak mellett. A sírleletek mellett egy jegygyűrűt is találtak, melynek belső felén az “Esztike 1942” felirat olvasható.
Esztike gyűrűje hazatért
Hosszú kutatás eredményeként azonosították a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársai Nagy Endre István ejtőernyős tizedest, aki 1944. novemberében Sülysáp mellett halt hősi halált. A földi maradványok mellett megtalált gyűrűt szeptember 30-án adták át az elesett tizedes lányának, Nagy Jolán Eszternek, az intézmény Márványtermében. Az önkormányzat és a hadisírgondozók szándéka, hogy a másik két azonosítatlan katonát a tápiósápi temetőben ünnepélyesen temessék újra. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársai szerint lehetséges, hogy további holttestek is nyugszanak a földben, de az eltelt 75 évben a terület jelentősen átalakult, nagy részét erdő borítja, ami megnehezíti a kutatást.
https://honvedelem.hu/hirek/hazai-hirek/harom-ejtoernyos-honved-foldi-maradvanyait-talaltak-meg.html
https://honvedelem.hu/hirek/a-gyuru-hazatert.html
„Mikor már beljebb ment a front, akkor megint kihajtották apámékat és ők összeszedték a halottakat. A tankcsapdába hordták be a péceli határon lovakkal, ökrökkel a magyar és a német katonákat. Egy helyre a tankcsapdába be vannak hordva és le vannak temetve. Január 12-dike után – ugye fagy volt, tél volt, – akkor úgy, mint a kukoricaszárat, olyan oldalas szekereken, ökrökkel hurcolták be a román és az orosz katonákat, (mert csak 4-5 pár ló volt a faluban). Az ökrökkel behordták a sápi temetőbe, közös sírba, oda, ahol most a parkoló van. Ott voltak a közös sírok… Azon a részen volt 3-4 gödör, nagy gödör, közös gödör, és behordták a halottakat, mint a kukoricaszárat… Amelyik szekérre amennyi fért… Összeszedték a halottakat… Több százat… Én gyerekfejjel emlékszek. Semmi szertartás nem volt a temetésen. Csak a nagy gödörbe belehordták, beledobálták és olyan 30-50 cm-es földdel letemették. Több száz halottat egybe. A háború után exhumálták ezeket a gödröket és akkor lett Sülyben a román temető. Én csak arra emlékszem, hogy mitőlünk, a mi házunktól minden reggel elindult 100 körüli ember a frontra és a 6 hét alatt abból senki nem jött vissza. Én nem találkoztam vele, aki onnan visszajött volna. Akkor el lehet képzelni, hogy mennyi halott volt. (Merczel József)
Helyi emlékezet szerint egy gazda értesítést kapott, hogy a fia elesett a harctéren. Az apa befogta a lovakat a szekér elé és elindult a halott fia keresésére. Megtalálta, kihantolta és hazahozta, hogy legalább az itthoni földben nyugodhasson.
Szerdahelyi József hosszú ideig harcolt a háborúban, hazajött a frontról és a saját falujában lelte halálát. „Már elment a faluból a front, amikor egy este a szülei ablakán zörgettek be, hogy: „Meglőtték a Jóskát az oroszok!”. Bevitték a sebesültet a házba, de már csak egy negyed órát élt. Azt mondták, hogy tévedésből lőtték meg az orosz katonák a csordakútnál.” (Dobos Sándorné Tari Margit)
Erre az estére az édesanyám is emlékszik: „Karácsonykor bál volt a kultúrházban (a kultúrház a Kápolna utcában a parókia mellett volt akkor még, később iskola lett, most lakóház – a szerk.). Táncoltunk, amikor orosz katonák jöttek be a terembe. Próbálták a lányokat felkérni, de azok nem szívesen táncoltak volna velük, inkább mindenki igyekezett gyorsan hazamenni. Anyámmal mi is hamar elindultuk, és útközben hallottuk, hogy a Szerdahelyi Jóskát lelőtték. Nagy riadalom volt, mindenhol orosz katonák jöttek-mentek.”(Szabó Józsefné Nagy Mária)
„Málenkij robot”
A Vörös Hadsereg katonái nem csupán a front idejére, hanem a front elvonulása után is még egy ideig a faluban tartózkodtak. Ittlétük nemcsak a fronton harcoló katonákat, hanem a polgári lakosságot is félelemmel töltötte el. A falut elfoglaló katonák megérkezésük után hamarosan elkezdték begyűjteni egy kis munkára, „málenkij robotra” a helyi civil, munkaképes 17 és 45 év közötti férfiakat. Tápiósülyből 23 lakost vittek el egy kis munkára – többségüket 1944 decemberében –, ami gyakran évekig tartott, voltak, akik soha nem tértek haza. Az Országos Levéltárban a Hadifogoly Osztály iratanyagában (szerepel) megtalálható a szovjet csapatok által elhurcolt tápiósülyi illetőségű személyek listája:
Szohurek József (1915), Bozóki András (1911), Zakar István (1921), Szvitek János (1916), Bákonyi Miklós (1921), Szepesi István (1920), Tomhauzer János (1923), Holecz József (1922), Berényi Pál (1922), Bugyi József (1913), Bugyi János (1911), Dobos István (1916), Bakó György (1912), Dobos Ferenc (1923), Szücsi Illés (1921), Ivicsics Pál (1917), Cseri János (1910), Lesti Kálmán (1908), Berényi István (1918), Berta Miklós (1915), Petrovics János (1921), Dinnyés János (1908), Szalai János (1923).
A fenti lista nem teljes, biztos, többen kellene, hogy szerepeljenek rajta. Ezt a saját családomból elhurcolt Kovács Illés esete is bizonyítja, aki nincs a listán. „Édesanyám három hadköteles testvére: Kovács József, Illés és János kapta meg a behívót és harcolt a háborúban. József az orosz fronton halt hősi halált. Illés is megjárta az orosz frontot és már leszerelt. Egy sebesült lovat ápolt az udvarukon, amikor az anyja szólt neki, hogy menjen be az istállóba, mert jönnek az orosz katonák. Illés nem bújt el, így az orosz katonák meglátták és „egy kis munkára” elvitték, de onnan már csak a halálhíre tért haza. A legfiatalabb testvér, János túlélte a háborúskodást.” (Szabó Józsefné)
Hadiszökevények
„Édesapám huszár volt. Az volt az alapelve, hogy ha az oroszok az ő otthonát elfoglalják, akkor ő tovább nem harcol. Kápolnásnyéken bevitte a lovát egy tanyára, kapott érte ócska civil ruhát, abba beleöltözött és elindult gyalog haza. Többször elfogták, megszökött, vitték hídépítésre. Végül is karácsony előtt haza ért 40 fokos lázzal, nagyon lerongyolódva, de hál’ Istennek sikerült meggyógyítani, mert volt itt egy nagyon rendes zsidó orvos, – ide menekültek Pestről, – Bánó doktor gyógyította meg. Elvonult a front, akkor még jöttek oroszok, az után véd. A megsérült harckocsijukat javították és vitték el a férfiakat. (Az egyik harckocsi egy aknára futott és az azon lévő katona meghalt, itt temették el a sápi hősi emlékmű tövében. Később elvitték onnan a holttestét. Az elesett román katonákat Sülybe hordták le a közös temetőbe.)
Tehát vitték el a faluból a férfiakat, de apámnak úgy sikerült megmenekülni, hogy a harckocsikat javítók között volt egy cipész és nagyapa – aki tudott velük beszélni – megbeszélte velük, hogy az apám hajlandó lesz nekik dolgozni, amikor egy kicsit már jobban lett. Akkor az orosz cipész beköltözött hozzánk apám műhelyébe. Jó 2-3 hétig volt ott – többek közt megitta a papának a spirituszát… imádták a szeszt. Különben egy nagyon rendes emberke volt. Így a papa megmenekült, nem vitték el málenkíj robotra.” (Molnár István)
„Ernő bátyám 1922-es volt, ’42-ben vonult be. Gyimesszerdahelyen szolgált, határvadász volt. A front alatt mi a pincében voltunk, amikor Ernő jött be katonaruhában. Azt mondta anyámnak, hogy adjon neki civil ruhát, ő nem megy a románokkal tovább Isaszeg felé. Amikor átöltözött, elment otthonról. Egy hivatalnok, aki a községházán dolgozott, meglátta Ernőt civil ruhában. Bejött hozzánk és Ernő katonaruháját követelte, amit anyám és én ástunk el a kertben. De Ernőt és talán minket is lelőtt volna, ha nem adjuk elő a ruhákat, ezért kiástuk. Ernő elköszönt tőlünk. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk őt.” (Kupcsik József)
Hadifogságban
Sokan estek a harctereken fogságba. „Édesapám a visszavonuláskor Cegléden esett orosz fogságba 1944. november 6-án. Kőbányákban dolgoztatták őket: csalánlevest és káposztalevest ettek jó nagy kukacokkal. Kiszedték a madarak fészkeit, megették a veréb csipaszokat, a madártojásokat, varjút fogtak, mindent megettek, amit tudtak, ha nem akartak éhen halni. Rengetegen meghaltak a járványokban és az éhségtől. 1948. november 4-én átgördült a vonat a magyar határon. A vasút mellett végig emberek álltak és kenyeret, szalonnát, sonkát és ami ennivalójuk volt, dobálták be a hazatért foglyoknak a vagonokba. Volt, aki ott halt meg, mert túlette magát, pedig az évekig tartó szenvedést kibírta. Ahol a vonat megállt ott érdeklődtek az emberek, hogy látták-e ezt vagy azt? Tudnak-e valamit róluk? Minden családban nagy volt a veszteség.” (Dobos Sándorné Tari Margit)
Dr. Gáspár István Tápiósáp körzeti orvosa volt 1941-től haláláig 1983-ig. A háborúba „1943. XII.28-án vonult be, csapatkiképzést nem kapott, hanem mint orvost 1943. XII. 31-én a keleti frontra vitték. 1944. V. 11-én őrmesterré léptették elő. 1945. V. hóban történt amerikai fogságba eséséig szolgált” –olvasható a doktor úr katonai igazolványában.Fogoly volt Ausztriában 1945. IX. 4-ig, amikor önként, egyedül hazajött.
A doktor úr gyakran írt levelet a frontról feleségének és Erdélyben élő szüleinek is. Az édesanyja egyik válaszában ezt írta neki: „Sajnos Apa sokat betegeskedik, most is az ágyban van, fáj a szíve. Pedig most jó idő van. Oltásokat is kap, mégis beteg. …Sok szeretettel csókol: Anya.”
„A ceglédi fogolytábor kegyetlen hely volt. Az emberek az üres udvaron a fűben aludtak, aki innen elment azt Szibériába vitték. A napi fejadag 1 csajka vízszerű leves, 1 karaj kenyér és 3 szál cigaretta volt. A nagyapa szerint nagyon sok bagós a levesét, meg a kenyerét elcserélte cigire. Ezeket másnap egy különítmény szedte össze kihűlve, megfagyva. A papa 3 szál cigiért vett egy ajtólapot, onnantól kezdve nem kellett a földön aludnia. Jelentkezett a parancsnokságon, hogy ő tévedésből van itt, őt félreértés miatt fogták el Fehérváron. Kihallgatása során elővezette, hogy sosem volt katona, ő a tápiósápi molnár, Székesfehérváron malomalkatrészekért járt, egyébként is a malma az oroszoknak őröl. A szovjet parancsnokságnak 3 napba került a papa meséjének az ellenőrzése. A visszaigazolás után, hogy valóban az orosz hadseregnek őrölnek kenyérgabonát, azonnal elengedték. A Soprontól vele tartó katonacimborájára ráfogta, hogy molnársegéd és vele van. Másnap estére értek Sápra.” (Zima László)
„Bugyi Illés 1943-ban vonult be Vácra és egy évig volt katona. 1944-ben a németek fogták el Leányfalun, 5-6 hónapot volt ott, de átadták a franciáknak. Sokat éheztek, nagyon kevés ennivalójuk volt, még az eldobott almacsutkát is megették, a szemétből is kiszedték az eldobott ételt, megmosták és megették, mert annyira éhesek voltak. Egy kicsit javult a helyzet, amikor a franciák kiadták őket házakhoz. Nagyon legyöngülten jött haza 1947-ben aratáskor. Úgy jöttek szólni, hogy az Illés haza jött, látták leszállni a vonatról.”(Bugyi Illésné)
1945 tavaszán a front már nemcsak a falutól, hanem az országtól is egyre távolodott, de nyomai évekig, évtizedekig itt maradtak. Tavaszodott és az élet lassan újból megindult. Erről az időszakról a következő lapszámunkban Éled az élet címmel olvashatunk.
Irodalom:
Kapás József: Sülysáp város történelme (kézirat)
Zemen Pálné
