Ballag már a vén diák tovább, tovább,…. énekelték 1961-ben egy júniusi napon a tápiósápi általános iskola ballagó nyolcadik osztályos diákjai. Sokan voltak, 36 diák járt abba az osztályba. Tarásznyájukban csak egy pár fillér és hamuban sült pogácsa lapult útravalóul.
Akkor könnyes szemmel búcsúztak el egymástól, osztályfőnöküktől Fóris Józseftől, tanáraiktól, iskolatársaiktól, (még ők nem tudták, hogy gyermekéveiktől is!), de ígérték, hogy 5 év múlva majd újból találkoznak, de most várja őket a nagybetűs ÉLET. A legtöbben álmaikat szerették volna megvalósítani, tanulni, dolgozni, boldogulni, családot alapítani.
Teltek az évek, évtizedek. Ígéretüket megtartották, találkoztak 10, 20, 30, 40, 50 év múlva is. Ilyenkor jó volt visszaidézni az iskolai éveket, egy kis időre beülni az iskolapadba, újból diáknak érezni magukat. Elmondták egymásnak az elmúlt évek fontosabb eseményeit. Eleinte az esküvői fotók jártak kézről kézre, később a gyerekekkel büszkélkedtek egymásnak, majd az unokák, dédunokák fényképei jöttek sorra.
Az évek múltával egyre kevesebben jöttek el a találkozókra, nemcsak érdektelenségből, többen betegségre, családi okokra hivatkoztak. Az osztálytalálkozókat szervezők szembesültek azzal a szomorú, visszafordíthatatlan ténnyel is, hogy egyre többen örökre távoztak közülük, nekik már csak a temetőbe vihetnek egy-egy szál virágot.
2021. augusztusában egy rendhagyó osztálytalálkozóra gyűltek össze a cinkotai temetőben. Mindössze nyolcan voltak. A 2020. december 20-án elhunyt osztálytársuk Kurunczi István temetésén a COVID járvány miatt nem tudtak ott lenni, de még egyszer, utoljára szerettek volna elbúcsúzni tőle, hiszen nemcsak osztálytárs, barát, hanem „a magyar repülésben egy fogalom volt, az agya mindig vágott, nem kellett gondolkoznia. Pistától emberséget, tartást, repülést és mindent lehetett tanulni”.
A temetőben felesége és lánya, Mádai Andrea várta az egykori osztálytársakat, akik meghatottan állták körül a síremléket. Andrea felolvasta az osztálytársaknak a temetésen elhangzott gyászbeszédet:
„Kurunczi István 1946-ban Dány községben látta meg a napvilágot, de a család a következő évben a Tápiósáphoz tartozó Jakabszállás tanyára költözött. 4-5 évesen határozta el, hogy pilóta lesz, amikor a tanyán egy pilóta rácsapást végzett az integető kisfiúra, annyira közel, hogy az arcokat is fel lehetett ismerni. Mint évtizedekkel később kiderült Csanádi Norbi bácsi, a nagy példakép, háborús veterán, kedves kolléga, vezette a gépet.
4 év tanyasi iskola után Tápiósápra került, ahol iskolatársai tisztelték tudását, műveltségét, udvariasságát. Tanárai szerették, több iskolatársával és tanárával élete végéig szoros kapcsolatot ápolt.
Az általános iskola elvégzése után Nagynénje családjához költözött Budapestre, onnan járt be a szakiskolába, de a hétvégéket mindig otthon töltötte. 16 évesen nagynénjével íratta alá a repülési engedélyt, mert tudta, hogy Édesanyja túlzottan félti őt. Gödöllőn kezdte a repülést, először vitorlásrepülőn, és itt ejtőernyőzött először.
Az iskola elvégzése után már szinte éppen elkezdett dolgozni, amikor jött a katonai behívó, amit örömmel vette át, így került Szolnokra a felderítőkhöz, ejtőernyős deszantosokhoz. 97 ugrást hajtott végre. Katonakoráról mindig szívesen mesélt.
Leszerelés után korábbi iskolája visszahívta szakoktatónak, ahol megismerkedett a szintén ott dolgozó Szendy Mártával, és egymásba szerettek. 1970. októberi eljegyzést 1971. aug. 28-án nagyszabású esküvő követte. 2 gyermeke született. 1972-ben lánya, Andrea, 1973-ban fia, Norbert.
Munka mellett végezte el a technikumot, hétvégénként pedig repült: 1968-ban már motoros gépeken, következő évtől pedig a műrepülő válogatott keret tagja lett. Műrepült kötelékben, oktatott vadászpilóta növendékeket, évekig Budaörsi repülőtéren az MHSZ felderítésben dolgozott. 1982-84-es műrepülő keret oktatójává nevezték ki. Hosszú ideig az Országos Vízügyi Hivatal repülőgépvezetőjeként dolgozott, ellenőrizte a kőolaj vezetékeket, az árvíz és belvízhelyzetet, kötelékben repült augusztus 20-án és repülőnapokon.
A rendszerváltás környékén szellemi szabadfoglalkozású légifotós pilóta lett, majd visszament a tanyára gazdálkodni. Élete utolsó két évtizedét tanyán töltötte. Idősebb korábban több betegség, probléma miatt sokszor gyengélkedett. Már egy ideje készülődött, megbékélt az elmúlás gondolatával, azt mondta, hogy csodálatos élete volt.
Emléke bennünk örökké él… Szívünkben egy űr tátong hiánya miatt. De tudjuk, hogy lelke most már fent szárnyal a fellegekben, az égi kötelék tagjaként, szabadon, ahogy gyermekkorában elképzelte és felnőttkorában megtapasztalta. Fentről pedig figyel minket és onnan vigyáz ránk.”
Mire Andrea befejezte a gyászbeszéd felolvasását, már mind a nyolcan a könnyeiket törölgették, emlékeikből pedig elővillant egy régi dallam: … Isten veletek cimborák tovább, tovább…
Köszönöm Mádai Andrea és Salvári György információit és a fényképeket.
Zemen Pálné
