Sorozatunkban városunk nevesebb építményeit vesszük sorra. Megpróbáljuk azokat lakóikkal együtt vagy éppen általuk bemutatni. Néhol csak az épületről, máshol csak a lakókról maradtak fenn emlékek, dokumentumok. Kezdjük időben a legkorábbival!
„Ha utazunk Budapest felé és balra nézünk, akkor megcsodálhatjuk a sok dombot, ahogy sorakoznak szépen egymás után.
Képzeljük el, hogy az utolsó, a tizenharmadik domb tetején állt egy kastély. Ennek a tulajdonosa két vén, gonosz grófkisasszony volt. Nagyon unatkoztak a kastélyukban, ezért kitalálták a maguk szórakoztatására, hogy minden nap végig kocsikáztatják magukat a dombokon keresztül – fel és le. Eleinte lovakat fogattak a kocsi elé, majd ezt megunták és a jobbágyikkal húzatták magukat. Sokszor megtették ezt. Egyszer azután a jobbágyok megelégelték ezt az embertelen bánásmódot. Összefogtak és megbeszélték, hogy amint végére érnek a domboknak, mit tesznek. Úgy is tettek: szörnyű haraggal felborították a kocsit a kisasszonyokkal együtt. Elátkozták a kastélyt, hogy süllyedjen el! A kastély elsüllyedt, de elsüllyedt a grófkisasszonyokkal együtt a kocsi is. Itt keletkezett a szecsői halastó. Ezt a mondát irodalomórán a Krecsák tanárnő óráján egy fejkendős, öreg nénitől hallottam 1966 táján. Lejegyezte Csirkóné Szücsi Ágnes.”
Egy másik változat szerint a vár szépséges úrnője bálba készült, s felvette legszebbik ruháját. Nagyon szerette volna látni magát a tükörben, de az túl magasan volt. Szétnézett, hogy mire tudna ráállni. Az asztalon meglátott egy szép nagy kenyeret, odavitte a tükörhöz, ráállt és így gyönyörködött magában. Meglátta ezt a vár papja és megátkozta a leányt, azt kívánta, hogy a várral együtt süllyedjen el. Még azon éjjel elsüllyedt a vár az úrnőjével együtt.
Harmadik változatot is hallottam gyerekkoromban. A vár úrnője bálba ment, de nagy eső esett, igen sáros volt az út. Amikor egy olyan nagy pocsolyához ért, amit nem tudott átlépni, szólt a szolgálójának, hogy a vendégségbe szánt kenyeret dobja a sárba. A szolgáló nem szívesen, de megtette a különös kérést. Így már át tudott a tócsán száraz lábbal kelni az úrnő, s nem lett sáros a topánkája. A szolgáló megátkozta az úrnőt, hogy süllyedjen el a várral együtt. Még azon éjjel elsüllyedt a vár az úrnőjével együtt.
Ezekkel a Leányvárhoz fűződő mondákkal találkozhatunk Sülysápon még a szájhagyománynak köszönhetően, de sajnos egyre ritkábban.
Sülysáp e mondák szerint tehát váras város?
De akkor hol van a vár? – tehetjük fel joggal a kérdést. Az első mondából pontosan megtudhatjuk a helyét is: az utolsó dombon, amely a mai Úri úttól nyugatra terül el. A területet sűrű bozót nőtte be. Járatlan, hozzá nem értő ember semmi különöset nem lát ott, de a gyakorlott régész figyelmét nem kerülte el, hogy a terepet emberi kéz változtatta meg. Miklós Zsuzsa, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa (1948-2014) többek között kutatta a Pest megyei földvárakat Tápiószentmártonban, Tápióbicskén, Káván, Gombán, Tápióságon, Mendén, Kókán, Zsámbokon és Sülysápon is. Kutatásai során légi fotózást is végzett, s „több száz méteres magasságból olyan várak, árkok, sáncok is észlelhetők, amelyeket már teljesen szétszántottak, ezért terepbejárás során – általában – már nem fedezhetők fel… a légi fotók több esetben kiegészítik a geodéziai felmérést: gyakori, hogy a felszínen a várnak csak egy-egy részlete figyelhető meg és mérhető, a légi fotókon viszont látható az egész erődítés.”
Leányvár Miklós Zsuzsa terepbejárása alapján a korai bronzkorba tartozik (i. e. 20–18. század), a hatvani-kultúra gazdag felszíni kerámialeletei erre utalnak s nem mond ennek ellent a terepről készült vázlat sem. Az 1982-ben megjelent tanulmányában ezt írja: „A földvár a falutól DNY-ra, a szélső házsor felett emelkedő ÉNY-DK-i irányú dombhát ÉNY-i végén található. A kb. 80×50 m-es platót 4-5 m-rel lejjebb a két hosszanti oldalán kb. 80×50 m-es terasz követi, amely a plató D-i végénél egy ma is látható árokba torkollik. Az árok szélessége kb. 20 m, mélysége a platótól 3-4 m. A falu felőli oldalon vízmosásban folytatódik.
Jelenleg a földvár nagy részét – az árokig – erdő borítja, az ároktól D felé terjedő terület s maga az árok is szántóföld. Az erődített telep felszínén sok őskori, a hatvani kultúrához tartozó cserép, állatcsont, patics található. Ugyancsak sok a lelet az erődítésen kívüli, a földvártól D felé húzódó területen is, a domb folytatásában.”
Az, hogy egy kora bronzkori település volt ezen a területen mi sem bizonyítja jobban, mint egy bronzkori temető. A lakóhely és a temető már abban az időben is elkülönültek. A temető a budapesti országúttól északra volt. (Forrás: Lengyel Irina: Jelentés a Sülysáp-Bp-i országút mentén végzett leletmentésről, 1962. MNM Rég. Ad. XVIII.387/1962.,Ltsz.6395.)
A várról először Pesti Frigyes helynévgyűjteményében (1864-1865) olvashatunk: „egy hosszú hegy tető mező”-t, „mellyen egy régi vár kettős sánczainak nyomai láthatók” a település D-i részén. Gerecze Péter és Márton Lajos régészek a pogányvárak közé sorolják a tápiósülyi sáncokat, s azt feltételezik, „hogy többek között ez is a kőkorban keletkezett.”
Leányvár Sülysápon
A Leányvár Sülysápon tehát földvár volt és kb. 3500-4000 évvel ezelőtt lakták. A régészeti kutatások, a szájhagyomány és a régi dűlőnevek további helyeken utalnak hasonló, régi véd művekre. Gondoljunk csak a szomszédos településekre: Mendén a szintén Leányvárra, Kókán a napjainkig Váraknak nevezett dűlőre, vagy a régen feledésbe merült, de nemrég légi felvételek segítségével meglelt tápiószecsői földvárra. A földvár fából és földből készült erődítmény, ezért időtállóságát a faszerkezet határozta meg. A 3-4 méter magas dupla cölöpsor közé döngölt föld került
A magyar nyelv értelmező szótára szerint a földvár: „földből épített, árokkal és sáncokkal körülvett erődítmény, amilyeneket többnyire a népvándorlás korában építettek.” Más meghatározás szerint: ,,a földvár olyan védelmi céllal létesült vonalas vagy zárt alakzatú földmű, amely azonosíthatóan fennmaradt domborzati elemként történeti, kulturális örökségi, felszínalaktani, illetve tájképi értéket képvisel.”
Mi, késői itt élők úgy tekintünk rá, mint e tájon évezredekkel ezelőtt élt emberek településének nyomára. De milyen keveset tudunk róluk! Pedig őrzik létrejöttük korának egy szeletkéjét és jelenkori tájunk fejlődésének titkait. Az egykor itt élt népek életét csak egykori környezetük megismerésével lehet igazán megszólaltatni. Vallanak róluk a régészek által felkutatott várak, temetőik, a fennmaradt tárgyak, használati eszközök. Ismerkedjünk velük meg egy kicsit bővebben!
A bronzkori emberek úgy választották meg lakhelyüket, hogy az életfeltételeiket a legjobban biztosítsa. Döntő szempont volt a víz közelsége és olyan hely, amely jó kilátást biztosított. Ezek az embercsoportok már nem az ősközösség halászó, vadászó, gyűjtögető, vándorló életmódját folytatták, hanem a nyugodt egy helyben lakást bizonyító falvaikban éltek.
Az itt élők
Az itt élők valódi nevét nem ismerjük, de ez időben élhetek itt pannonok, szkíták és egyéb rokon népek. Írásos emlékek nem maradtak róluk, azonban ismeretes, hogy ezek a társadalmak már fejlett gazdasággal rendelkeztek. A Kárpát-medencében ekkor jelentek meg először nagyobb mennyiségben a bronzból készített munkaeszközök, fegyverek, ékszerek. Az emberek a mezőgazdasági termékek előállítása és az állattartás mellett a bronzzal és különböző kézműves termékekkel folytattak kereskedelmet, megindult a bronzgyártás.
A földvárak
A földvárak közös jellemzője, hogy egy síkvidéki település szélén létesültek nehezen megközelíthető, relatív nagy magasságú helyen, folyók, természetes utak mellett. A hatvani kultúra telepeit szinte kivétel nélkül belső erődítési rendszer osztotta két részre: az ekkorra már jelentősebb hatalomra szert tevő arisztokráciára és a köznépre. A központi fekvésű kisebb részt az arisztokrácia, az azt övező nagyobbat a köznép lakta. Elképzelhető tehát, hogy a „várban” a bronzkori társadalom előkelői éltek, míg támadás esetén a falu lakosai menedéket kaphattak a magasabb szinten álló, jobban védhető, kerítéssel körbevett zárt településen. Az épületek már nem a földbe mélyített ”putrilakások” lehettek, hanem a föld fölé épített, felmenő falú házak, melyek egyetlen helyiségből álltak, falait fehérre meszelték. A helyiség közepén állt a tűzhely.
Használati tárgyak
Használati tárgyaikat csontból, fából faragták, agyagból formálták vagy bronzba öntötték a kő eszközök további használata mellett. A tárgyak jelentős része temetőkből, illetve a telepeken vagy azok közelében elrejtett kincsleletekből (kiemelkedő személyek, családok értékei) és raktárleletekből (kereskedők, bronzművesek készlete) származik.
Háziállatok
A háziállatok közül a szarvasmarha, a juh, a kecske, a sertés és a szélesebb patájú sztyeppei ló a leggyakrabban tenyésztett állat. Az állattenyésztésen mellett még jelentős helyet foglalt el a vadászat és a halászat is. Nagyobb állatok csontjából csont korcsolyát, gombot, tűt, horgot, gyerekjátékokat készítettek. Ebben az időszakban kezdődött a ló tömeges megjelenése és tenyésztése. Fontosságát sokrétű felhasználásának köszönhette: húsát fogyasztották, a kocsik vontatásában felváltotta a szarvasmarhát, gyorsaságával forradalmasította a közlekedést, így hatással volt a kereskedelmi kapcsolatok kiszélesedésére is, és szerepet kaphatott a hadviselésben is. Már az i. e. II. évezred kezdetétől a Kárpát-medencében is ismerték a küllős négykerekű kocsit.
Földművelés és állattenyésztés
A földművelésből és az állattenyésztésből származó felesleget eladták. A pénzt még nem ismerték, feltehetően volt egy általánosan elfogadott termék, talán bronzból. A falutól távolabb fekvő, megművelhető területeken búzát, árpát, kölest, borsót, lent termeltek. A földet faekével szántották és agancskapát használtak.
Ruházat
A ruhák formájáról, díszítéséről a bronzkori szobrocskák vallanak. Ruházatuk anyaga durvább tapintású, formája kevésbé testhezálló. Szövött textilt és az állatok bőrét biztosan használtak, melyet inakkal vagy növényi rostokkal varrtak össze. A nők egybeszabott öltözetét valószínűleg hímzéssel vagy színes szövéssel díszítették. A ruhák színét meghatározta, hogy milyen növényekből tudtak festéket készíteni. Ehhez a bodza, vadrózsa, dió, cserszömörce, vadszőlő, csalán, földiszeder főzeteit használták. A gazdagabb hölgyek arany ékszereket is viseltek. A férfiak nadrágot, pulóvert, bőrcsizmát, bőrkucsmát, télen pedig szőrmekabátot hordtak. Ruházatukat a fegyverzetük egészítette ki. Alaptípusai a bronz tőr, harci balta, harci csákány, az ún. lapos balta, a lándzsa esetleg a kőbuzogány. Ezek mellett az íjat és nyílvesszőket is használták még.
A sülysápi Leányvár bár nem kiemelkedő történeti és kulturális jelentőségű hely, nekünk, sülysápiaknak mindenkép fontos. Régmúltunk egy parányi maradványa. Pusztulása napról-napra nyomon követhető. További régészeti felmérésére igen csekély a lehetőség.
És még egy vár?
Felvetődik azonban egy újabb kérdés: Hogy maradhatott meg 3500-4000 év távlatában egy monda? Talán a középkorban még sokkal több látszódott a földvárból és az emberek ehhez a romvárhoz találtak ki történetet? Vagy volt az Árpád-korban egy másik vár is? Szabó János helytörténész évekkel ezelőtt a saját gondozásában kiadott újságban arról számol be, hogy: A sülyi földvárat az Ákos nemzetiség építette XIII. század első felében (KB. 1220 és 1250 között). A várat Csák Máté csapatai pusztították el 1310-ben”
Zemen Pálné
