Sülysápkerülő túránk 4. szakaszán elhagyjuk a Sápi patak (az egykori Alsó-Tápió) környékét és utunkat a Felső-Tápió irányába folytatjuk. Az előttünk lévő úton tanúi lehetünk a múlt és a jelen találkozásának, békés egymás mellett élésének.
Jobbra magunk mögött hagyjuk az Aranyos dombot (1), majd tovább haladva balra kissé távolabb egy különleges tornyot látunk a megművelt földek között, a Tápiósáp Navigációs Állomást (2). A fölötte elhaladó repülők, – érkezzenek a világ bármely tájáról, – így jelentkeznek be az irányítóközpontnak: „Tápiósáp navigation station”.
Nagyváthy Sándor, (az egykori MALÉV fedélzeti mérnök) tájékoztatása szerint a repülőknek az útvonalrepülés során érinteni kell a terep egy meghatározott pontját, amelyet a térképek pontosan megadnak. Ezeket a pontokat hívják navigációs pontnak, melyek gyakran kapcsolatosak közeli földrajzi nevekkel, így a TPS nevű VOR adó Tápiósápnál van. Ez a navigációs állomás egy kötelező jelentőpont a pilótáknak.
Tovább haladva egy füves repülőgép-kifutópálya, a Sülysáp Repülőtér (3) tűnik fel. Innen kisebb sportrepülők szoktak a magasba emelkedni és itt már meg is érkeztünk Jakabszállás tanya (4) határába. Régen a -szállás végű helységnévvel főképpen a kisebb, önálló községi rangra nem emelkedett külterületi lakóhelyet jelölték. Valószínű, hogy Jakab szállása lehetett egykor, mint a nem messzire lévő Sándorszállás tanyán (5) is Sándor nevű ember szállhatott meg. Az 1904-es Hivatalos Közlöny alapján ettől fogva vannak nyilvántartva és a Helységnévtárba felvéve, mint Tápiósáphoz tartozó lakott helyek. A XIX. század végén a Jakabszállási kis malom (6) őrölte a környék lakosainak gabonáját. A területen Kulcsár Valéria régész végzett ásatást 2006-ban. Dokumentációja őskori Jakabszállás nyomait valószínűsítik.
Az 1920-as népszámláláskor Jakabszálláson 133 fő, Sándorszálláson 122 fő, az 1960-as szerint Jakabszálláson 109 fő, Sándorszálláson 87 fő lakott. Napjainkban laza szerkezetű, hosszan elnyúló külterületi településrészek a Felső-Tápió (7) mellett. E patak jelöli Tápiósáp északi határát ezen a szakaszon.
A sándor- és jakabszállási tanyák tankötelesei számára is jogos igényként merült fel egy tanyasi iskola létesítése. 1928-ban 28 000 pengő államsegélyt kapott a falu ennek az iskolának, valamint a falusi iskola harmadik tantermének felépítéséhez. A munkálatokkal az iskolaszék Zima István helyi vállalkozót bízta meg. 35 743,04 pengő lett a végleges költség. Az átadáskor az egész falu, de különösen a tanyák lakossága ünnepelt, hiszen a sok-sok kisgyereknek nem kellett már nap mint nap megtennie a 4-5 kilométeres utat (Nagyszállásról, Kistelegről, Kukligegyről, és az őrházakból sem) a falusi iskoláig. Az iskolaszék úgy döntött, hogy az új épületet Szent István királyról nevezik el. Megszentelésekor a szabadtéri szentmisén a környék apraja-nagyja részt vett. A falu belterületéről a gyerekek a magyar zászlóval vonultak ki, s osztoztak tanyasi társaik örömében.
1928-ban a sándorszállási iskola ádadásakor készült a fénykép
1926-ban a vallás- és közoktatásügyi miniszter „Strifler József okleveles tanítót a tápiósápi-sándorszállás-jakabszállási róm. kath. elemi iskolához rendes tanítóvá” nevezte ki, így az 1927-28-as tanévben már 92 diák folytathatta tanulmányait (egyetlen tanteremben!), de lakhelyéhez közelebb, közülük 39 az első osztályos. 1932-től Fekete Ilonát alkalmazták, aki 1967-ig, haláláig végezte itt a munkát.
1970-ben a Pest Megyei Hírlap Televízió a sándorszállási iskolásoknak címmel tudósított arról, hogy „a Sáphoz tartozó Sándorszállás kisdiákjai kaptak televíziót. A kis iskolában mindössze 13 gyerek tanul… Sokat fog jelenteni a tv ebben a tanyai iskolában, ahol egyelőre még villany sincs, de már arra sem kell sokáig várni — a pénz a tanács rendelkezésére áll.” Ekkor már Kalószkai Ferencné tanította a gyerekeket az iskola bezárásáig, 1973-ig. Ekkortól a gyerekeknek ismét a falusi iskolába kellett járniuk.
A Felső- és Alsó-Tápió, a Sápi patak évezredek óta uralják a táj képét. A víz, az erdők és a megművelt földek jelentették az itt élők megélhetését az őskortól. A patakok vízmennyisége változott, hol kevesebb, hol több víz folyt bennük. Bár a Tápiót szabályozták, így a környező területeket már nem önti el és vize többnyire a medrében csörgedezik, de az évszázadok alatt lerakott öntéstalajt a helyiek a javukra fordították. Itt termelték meg a zöldségféléket.
A kender őseink vászonneműjének legfontosabb alapanyagául szolgált. E növény termesztésére is legalkalmasabb a folyami öntéstalaj, ezért közvetlenül a Felső-Tápió mentén sorakoztak a kenderföldek is. Minden család annyi kendert vetett el, amennyit egy év alatt fel tudott dolgozni. Az alapos trágyázás, mélyszántás és a vetés a férfiak feladata volt. A hamvasból csak kézzel kiszórták a vetőmagot a földre, majd a vetőhamvast a magasba dobták, hogy olyan magasra nőjön a kender. További munkát az aratásig nem is igényelt, mert a dús lombozat elnyomta a gyomokat.
Augusztusban takarították be a kendert, kaszával levágták vagy tövestől kihúzták a földből. Kévékbe kötve néhány nap szárítás után a patak melletti árokban annyi ideig áztatták, míg megfelelően megpuhult. A kenderáztató gödrökből kiszedett kévéket száradás után hazavitték. A további megmunkálás a nők feladata volt. A törés, tilolás, gerebenezés után az előkészített szöszt félre tették és csak az őszi munkák befejezése után kezdték a feldolgozását: a fonallá fonást, mosását a Tápióban és a szövést.
Évszázadokig csak a háziiparban foglalkoztak a kender termesztésével, feldolgozásával. Finomabb rostjából vásznat, a durvábból zsineget, kötelet, zsákot, ponyvát készítettek. Napjainkban már nagyüzemileg termesztik a kendert és a textil-, papír- és építőipar is felhasználja.
A Felső-Tápió mentén folytatjuk túránkat.
Zemen Pálné
Irodalom: A Szent István Általános Iskola története, szerkesztett Borbás Ágota és Zemen Pálné
