Jakab- és Sándorszállást elhagyva egy ideig még a Felső-Tápió (1) mentén folytatjuk Sülysápkerülő túránk következő útvonalát. Ez a patak jelöli Sülysáp (Tápiósáp) északi határát hosszú szakaszon. A patak mellett az 1800-as években két csárda is várta az utazókat, ÉNy-on a „Tápió-Sáp felső Csárda” (2), DK-en a „Tápió-Sáp alsó Csárda” (3).
A Felső-Tápió vízjárása a szabályozás előtt igen változó volt, ősztől tavaszig elöntötte a környező területet, de nyáron csak kevesebb víz folydogált a medrében. Szigotya (4) és Mocsarina (5) kaszálórétjei az állattartást szolgálták évszázadokon át. Ezek különösebb gondozást nem igényeltek. A Tápió rendszeresen gondoskodott a területek kövérítéséről, hiszen a lezúduló csapadékvíz magával hozta a löszös homokot és szétterítette az elárasztott részeken.
A 2. vh. után azonban megcsappant Tápiósápon az állatállomány, a kaszálók és legelők kihasználatlanul álltak, felverte őket a gyom, a gaz. Az 1950-60-as években a Rákóczi tszcs tagjai a Tápió völgyét kitöltő öntésanyag jó tulajdonságait értékesítették, a Felső-Tápió mellett kezdtek el kertészkedni. Greskó István, a tszcs akkori elnöke ismerte a terület adottságait, ezért bolgár származású főkertészre bízta a tennivalók ellátását.
A palánták neveléséhez fából ácsolt magasított ágyásokat készítettek, melyekre fakeretben lévő üvegtető került. Ezt még egy nádból vagy zsúpból házilag font takaróval, a hasurával is befedték hidegebb éjszakákra, szélsőséges hidegben pedig kukoricaszár kévéket raktak a magas ágyások oldalára. A palántanevelést már nagyon korán megkezdték, a magasított ágyások alsó részére friss szarvasmarha trágyát terítettek, erre pedig palántaföld került. A friss trágya melegítette a fölötte lévő földréteget, melyben csíráztak, növekedtek a magvak. A palántákat a májusi fagyok elmúltával a szabadföldbe, bakhátakra (magasabb, trapéz alakú talajszintre) ültették. A bakhát oldalára karalábé és saláta, a tetejére pedig retekkel együtt vetett sárgarépa és petrezselyem került, de mindenféle zöldséget termeltek.
Öntözésre a Felső-Tápió vizét vezették be csatornákon keresztül. A csatornák, merőlegesen a Tápióra a magas ágyások között szállították, tárolták a patak vizét. (A falu ifjú horgászai a kristálytiszta vizű patakban és a csatornákban is gyakran halásztak két karóra erősített csirkedróttal, s fogtak tenyérnyi vörös szárnyú keszegeket. Ha a zsákmányból a főkertésznek, Péter bácsinak is adtak, akkor paprikát, paradicsomot kaptak cserébe.) A csatornák vizét zsilipekkel szabályozták, de alacsony vízállásnál szivattyúkkal is feltöltötték a patakból. A csatornákból öntözték a magasított ágyások palántáit, a szabadföldi zöldségekhez pedig csővezetékeken keresztül jutott el az öntözővíz.
A 15-20 fős kertészeti brigád eleinte kézzel végezte a palántázást, később már traktor vontatta azt a munkagépet, amelyen 4 asszony ült és ültette a földbe a palántákat, amiből jutott az iskola gyakorlókertjébe is. A zöldség mellett gyümölcsök termelése is elindult Szigotyában, alma, szilva és sárgabarack fákat telepítettek. Ötven holdon dinnyét termeltek Dinyiszkában a híres dányi dinnyetermelők segítségével.
A zöldségek téli tárolására vermeket készítettek. A faluban a volt Bartos-féle házban (ma Dózsa Gy. u.138.) nyitottak zöldségüzletet, ahol a főkertész felesége árulta a zöldségféléket. A kínálat később savanyított- valamint tej- és tejtermékekkel gyarapodott. A savanyítást a mai sápi óvoda alatti helységben végezték. Kezdetben még lovas kocsival szállították a helyi üzletbe az árut, majd teherautóval. A helybeli szükségletek kielégítése mellett Budapest zöldségellátásába való bekapcsolódás volt a cél, a Haller és a Klauzál úti piacon is árultak.
Szigotyában alakult meg a tszcs sertéstelepe, ahol sertésfiaztató és téli kocaszállás épült több száz állat számára. A disznók nyáron az eperfák alatt turkálhattak.
Amikor megalakult a Petőfi tsz, a két gazdaság tagjai egymás mellett dolgoztak egy ideig, majd a Rákóczi tszcs beleolvadt a Petőfi tsz-be, de a kertészkedést a kialakított helyen ezután is folytatták még évekig.
1960 után a fiatalság megindult Pestre, az iparba. A faluban főleg az asszonyok és az idősebbek maradtak. Az évek során az idősebbek „kikoptak” a kertészeti munkából. Korszerűbb technológiák jelentek meg, s ezek a körülmények az 1960-as évek végére a szigotyai kertészet végét jelentették. Napjainkban a szigotyai sertéstelepen a Plastker kft szarvasmarha telepe van, a kertészet helyén felszántott, megművelt földek sorakoznak.
De haladjunk tovább a Felső-Tápió mentén! Régen áradások után a patak vize a mélyebben fekvő részeken egész évben megrekedt, mocsarat alkotott. Nagy Mocsarina (5) ingoványos talajából 1944-ben az elvonuló német tankok egyike nem bírt kievickélni, beleragadt. Személyzete gyalogszerrel vonult vissza. Kis Mocsarina (6) a nevéből eredően jóval kisebb területű. A Felső-Tápiót is szabályozták, azóta vize a mederben csörgedezik, de 2022. rendkívüli aszályos nyarán teljesen ki is száradt.
Jobbra elhaladunk a Haleszi (7), Laky (8) és Besnyői (9) dűlő mellett. A dűlők neve beszédes. Halesz fagyzugos terület, a termés gyakran elfagyott, ezért mondták rálegyintve, hogy „Ha lesz?”. A Laky dűlő egykori lakójáról kapta a nevét. Laky István a háború után csőszként vigyázott a környék termésére, magát Vitéz Gyöngyharmati Laky Istvánnak nevezte, vitézi egyenruhában, karddal az oldalán, tollas kalapban járta a határt. A Besnyői dűlő még ma is a Máriabesnyőre vezető zarándokút. Köszönöm Veres Istvánné, Csákányi Miklós és Zemen Pál visszaemlékezésért.
Városkerülő túránkat a tápiósülyi városrész felé folytatjuk.
Zemen Pálné
