A régi játékok felidézése közben Szilágyi György írása jutott eszembe: – Hanyas vagy? – Akkor mi fél szavakból is megértjük egymást. Valahogy így van ez a játékokkal is. Korról korra változnak. Hol van már a csutkavár? A karikázás is kiment a divatból, mint megannyi más játék. Barátnőmmel beszélgettünk gyermekkorunkról, amikor megnyílt az emlékek szelencéje. Sorra eszünkbe jutottak közös játékaink.

Az 1950-es évek végén, ’60-as években a Szent Imre út – akkoriban Hámán Kató út – elején 15-20 gyerek lakott. A korkülönbség 5-6 év lehetett közöttünk. Mint minden gyerek mi is nagyon szerettünk játszani, fiúk, lányok vegyesen. Néha csak ketten-ketten vagy kisebb csoportokban valakinek az udvarán. Az út porában is nagyon jól telt az idő, azonban a Sporléderék udvarán éreztük legjobban magunkat. Állt az udvaron egy tető nélküli nagy beton építmény, ahol igen jól lehetett bújócskázni, és egy hatalmas eperfa.

Az iskolából hazaérve igyekeztünk gyorsan megtanulni a leckét, hogy mielőbb mehessünk játszani. Uzsonnára lekváros vagy zsíroskenyeret ettünk, ezt néhányan cukorral, tavasszal pedig cíbikával megszórva ettük. Ha a játék hevében véletlenül leesett, – és nem a zsíros felére, – akkor csak megtörölgettük, jól lefújtuk róla a port és ettük tovább. A fehéreperből érés idején bőven lakmároztunk és különleges csemegének számított a papsajt.

A sörgés az egyik legegyszerűbb játékunk volt. Két lány összekapaszkodott és kifeszített karokkal körbe kezdett forogni egymás körül egyre gyorsabban. Ha hárman voltunk, akkor a harmadik a sörgők mellé guggolt és megpróbálta azok szoknyáját elkapni. Közben a következő dalocskát énekeltük: „Túrót ettem, elejtettem, azt sem tudom hová tettem, szél fújja pántlikám, kapd el cica a szoknyám, kapd szoknya!” Ha sikerült valamelyik szoknyáját elkapnia, akkor azzal helyet cseréltek és máris folytatódhatott a játék. Vagy ketten egymás mellé álltunk, keresztbe kezet fogtunk és szökdelve elindultak, majd hirtelen megfordulva visszaszökdeltünk.

Sörgés (Forrás: Fortepan)

A különböző játékokhoz szükséges volt egy könnyen tanulható, ritmusos kiszámoló. Ismertük többek között az Antanténusz…; Apacuka…; Ec, pec, kimehetsz…; Egyedem, begyedem…; Lementem a pincébe…; Kiugrott a gombóc… kezdetű kiszámolót. Az egyik leggyakrabban mondogatott az: „Ó, ó, ó, tündérkaszinó, akire jut a százkettő az lesz a fogó (humó): 2, 12, 22, 32……102.”  

A 3-4 évvel idősebb lányoktól sok játékot tanultunk. Tornaóra volt ez a javából, de mi nagyon élveztük. Megtanítottak bennünket a fal mellett kézenállni, majd a lábunkkal a falon learaszolgatni hídba és vissza. Beletelt egy pár év gyakorlásba, mire fal nélkül is megpróbálkoztunk a kézenállással és meg bírtunk állni hídban.

A nagylányok megtanítottak bennünket „repülni” is. Egyik kezünket és egyik lábunkat megfogva körbe-körbe forogtak velünk, csak jól ki kellett feszíteni magunkat közben. Előre és hátra is átfordítottak bennünket, ehhez csak a szétterpesztett lábunk között a két kezünket hátra kellett nyújtani nekik.

Az ugrókötél gyakran került elő. Versenyeztünk helyben, futva, váltott lábbal, páros lábbal, egy lábon, minden módját kiaknáztuk. Valaki hozott egy 5-6 méter hosszú vastagabb kötelet. Ezt ketten hajtották, a többiek pedig ugráltak. Aki rálépett a kötélre, az mehetett hajtani. Az ugróiskolánál viszont csak egy-egy gyerek ugrált. A legnehezebb volt a kötél alatt ugrás nélkül átszaladni. Ez volt az óvoda. Hajtás irányba beugrani a hajtott kötélbe, egyet ugrani, majd kiugrani volt az első osztály. Ez így ment nyolcadik osztályig mindig eggyel többet ugrálva. Következett a középiskola, amit hajtás iránnyal ellentétesen kellett átbújni, (ez volt a felvételi), majd beugorva egyet, kettőt, hármat, négyet ugrálni. Az érettségi vizsga a „tűz” volt, amikor gyorsan meghajtották a kötelet. Aki elvétette valahol, az megbukott, a következő játékos került sorra. Estefelé alig lehetett bennünket haza hívni. Ha a kötél véletlenül kinn maradt, nagyon megszidtak érte, de máskor is megkaptuk.

Az ugróiskolához a homokba rajzoltuk a pályát, és csak egy kis paladarab, vagy lapos kő kellett hozzá. Akinek sikerült jó dobókövet találni, nagyon vigyázott rá, még haza is vitte. Néha 2-3 délután is folytattuk a játékot, a győztes az volt, akinek legtöbb háza lett. Nagyon figyeltük az éppen ugráló pajtásunkat, ha vonalra dobott vagy rosszul lépett, akkor megbukott, mehetett a sor végére.

Esős időben, vagy nagy nyári hőségben moziztunk. Valakinél a szekrényajtóra tettünk egy fehér lepedőt és az elsötétített szobában kezdődött a diavetítés. 10-15 gyerek is szorongott a szőnyegre kuporodva. A nagyobbak olvasták fel a szöveget. Akadt olyan diafilm, aminek „rongyosra” tört a széle a sok vetítéstől.

A lányokkal szalvétát gyűjtöttünk és cserégettünk, a fiúk szívesen fociztak. Tartottunk esküvőt is. A menyasszonynak függönyből varrtunk fátylat. A vendégsereg, – mi magunk, – lakomája lekváros és zsíroskenyér volt papsajttal.  Néhányszor szerveztünk színjátékot is. Készítettünk díszleteket, jelmezeket, belépőjegyeket. A családtagjainkat hívtuk meg az előadásra.

Az 1950-es évek végén, ’60-as években a feje tetejére állt körülöttünk a világ, szüleink, nagyszüleink talpa alól szó szerint kihúzták a földet, de mi ebből csak nagyon keveset érzékeltünk, nekünk ott volt a Tündérkaszinó.

Zemen Pálné