Vendégségben Füzesi Magda József Attila-díjas költőnél
Füzesi Magdával 2019. év elején találkoztam a sülysápi disznótoros városnapon. A Kapás József Helytörténeti Gyűjteményben nézelődött családjával. Itt kezdtünk el beszélgetni, és hamar megtaláltuk a közös hangot, a hagyományok tiszteletét, őrzését, a sülysápi látnivalókat, értékeket. A beszélgetést később néhány levél, e-mail követte. Megtudtam róla, hogy költő és újságíró. Nagy örömmel láttam, hogy március 15-én ő is József Attila-díjat kapott a Pesti Vigadóban kiemelkedő színvonalú irodalmi tevékenysége elismeréseként. Pár nappal később egy csokor virággal becsöngettem hozzá, hogy gratuláljak neki. Magda szívélyesen fogadott, hosszasan elbeszélgettünk és ez alkalommal össze is tegeződtünk. Most arra kérem Őt, hogy költőként és magánemberként is mutatkozzon be a Sülysápi Hírforrás olvasóinak
| Névjegy Füzesi Magda költő, újságíró 1952. május 3-án született a kárpátaljai Nagyberegen1981-ben diplomát szerzett az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkaránEddig tizenhárom verseskötete látott napvilágot és hat gyűjteményes kötetet szerkesztett1975-től a Vörös Zászló (1991-től az újság neve Beregi Hírlap) munkatársa, majd szerkesztője, főszerkesztőjeAlapító főszerkesztője a Budapesten megjelenő Kárpátaljai Hírmondó című folyóiratnak1986-tól az Ukrajnai Írószövetség tagja1991-től a Magyar Írószövetség tagja2003-ban Táncsics Mihály-díjjal tüntették ki újságírói tevékenységéért 1996-ban Toll-díjat kapott 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja2019-ben József Attila-díjjal ismerték el irodalmi munkásságát |
„Verseire az egyszerű szépségek, intim hangulatok kifejezése jellemző. A mindennapok örömei és gondjai, az élet apró jelenségei, miniatűr szépségei, „a csendes csodák” igézik meg… főként tájleíró költészetében nyilatkozik meg a szülőföld iránti hűsége” – írja Lisztóczky László irodalomtörténész költeményeidről. Kik voltak költészetedre a legnagyobb hatással?
Elsősorban a népköltészetet említeném. Falun nőttem fel, talán éppen ezért kedvesek számomra a természethez közeli versek. József Attila, Dsida Jenő, Áprily Lajos, vagy például Szergej Jeszenyin költészete. De ugyanilyen örömet szerez számomra Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád vagy Pilinszky János verseinek olvasása. És nem szeretnék megfeledkezni Szepesi Attila munkásságáról sem, aki Kárpátalján született ugyan, de családjával tízéves korában Budapestre költözött, viszont a Beregvidéken eltöltött évek élményei visszaköszönnek verseiben.
Igen sokat utazol. Költői estek, író-olvasó találkozók gyakori vendége vagy, televíziós beszélgetésre kérnek fel, úgy értesültem, egy készülő dokumentumfilmben is szerepelsz… Ennyi elfoglaltság mellett születnek még versek?
Igen, születnek még versek, de sokszor felmerül bennem, hogy manapság van-e létjogosultsága a költészetnek? Az újságíró-énem azt súgja, hogy van, hát hogyne volna, hiszen bármennyire is elsekélyesedtek az emberi kapcsolatok, a szerelem, a bánat, a fájdalom, szerettünk elvesztése minden korban ugyanazokat az érzéseket generálja, és a vers, akár évszázadokkal ezelőtt íródott, akár most vetette valaki papírra, ha hiteles, ugyanúgy gyógyír lehet a lelki sebekre.
A Táncsics Mihály-díj és a József Attila-díj mit jelentett az életedben, költészetedben?
A Táncsics Mihály-díjat 2003-ban vehettem át. Abban az időben nem volt szokványos, hogy határon túli újságíró munkáját ismerjék el ezzel a szakmai kitüntetéssel. Mondtam is magamban, hogy a díjat valószínűleg „kötéltáncos” kategóriában kaptam, ugyanis a nagy szláv tengerben, kisebbségi magyar nyelvű sajtóban dolgozni felért egy cirkuszi mutatvánnyal. Úgy kellett megfogalmazni az olvasóknak szánt üzenetünket, hogy az célba érje, de azért a lapot se tiltsák be… Konfuciusz mester szerint, ha egy olyan foglalkozást választasz, amit szeretsz, akkor egy napot sem kell dolgoznod életed során. Isten útjai kifürkészhetetlenek: én ugyanis érettségi után magyartanárnak készültem, de nem vettek fel első nekifutásra az Ungvári Állami Egyetemre. Ezért nyomdászinasnak mentem, aztán elkezdtem cikkeket írni a járási lapba, és ott ragadtam a szerkesztőségben. A Táncsics-díj az újságírásban még nagyobb odafigyelésre sarkallt, és talán azt is jelentette, hogy nem telt el hiába a szerkesztőségben az a három és fél évtized…
Ami pedig a márciusban átvett József Attila-díjat illeti, még nem fogtam fel igazán az értékét. Természetesen örültem neki, de ez a díj is egyfajta felelősséggel jár. Talán nagyképűen hangzik, de ebben Petőfi a példaképem, aki „A XIX. század költői” című versében így ír: „Ne fogjon senki könnyelműen / a húrok pengetésihez! / Nagy munkát vállal az magára / Ki most kezébe lantot vesz…/ Jómagam akkor fogtam és fogok ma is „a húrok pengetésihez”, ha van igazi mondanivalóm. A József Attila-díj arra ösztönöz, hogy még jobban megválogassam, milyen írások kerülnek ki a kezemből.
Kérlek, mesélj kicsit a kárpátaljai magyarságról. Mondtad, hogy 1975-től voltál a járási újság munkatársa, majd felelős szerkesztője lettél, azaz benne voltál az élet sűrűjében.
Dióhéjban muszáj elmondanom, hogy szülőföldem 895-1920 között a Magyar Királyság része, 1920-tól 1938/39-ig a trianoni békediktátum értelmében Kárpátalja néven Csehszlovákiához került, a négy évnyi magyar idő után (1938/39-1944) előbb Csehszlovákia, majd 1991-ig a Szovjetunió fennhatósága alatt sínylődött, 1991-től Ukrajna megyéje. Lehet, hogy furcsán hangzik, de egyfajta kisebbségi „homokba dugom a fejemet” hozzáállással a Szovjetunió idején is működött a labanc-kuruc mentalitás: mi, kárpátaljai magyarok próbáltuk túlélni a helyzetet, amibe belekényszerültünk, mert ezt csinálták Trianon óta a nagyszüleink és a szüleink is. Úgy tűnt, 1991-ben, amikor felbomlott a Szovjetunió, szabadabb levegőhöz jutottunk, hiszen Ukrajna önállósodásakor a fiatal ukrán állam fontosnak tartotta a területén élő kis nemzetek megmaradását. Jó döntések születtek, például, hogy majdnem három évtizede Kárpátalján a többségében magyarok lakta települések polgármesteri hivatalainak épületein ott loboghat a magyar trikolor, Himnuszunkat, Szózatunkat bátran énekelhettük rendezvényeinken, szabadon megélhettük magyarságunkat. Köztudott, hogy Magyarország elsőként ismerte el a független Ukrajnát. Éppen ezért megy arculütésszámba, ami jelenleg történik a szülőföldemen. Gondolok itt a 2017-ben elfogadott ukrajnai oktatási törvény 7. cikkére, a 2019-ben megszavazott, az államnyelv védelméről szóló jogszabályra, illetve ezeknek a törvényeknek a lehetséges következményeivel. Szembesülünk azzal, hogy a nyelvi jogok gyakorlásáról való lemondás kikényszerítése jelenleg az otthoni magyarság legnagyobb problémája. Látod, máris nyakig benne vagyok az aktuálpolitikában, pedig pont az előbb mondtam, hogy nem szeretnék belebonyolódni… Úgy vélem, a Sülysápi Hírforrás azon olvasói, akik nézik a televízió híreit, amúgy is „képben vannak”…
Mint már az előzőekben is beszélgettünk róla, nagyon jól éreztem magam az újságíró bőrében. Felelős szerkesztőnek lenni annyit jelentett, hogy benne vagy az élet sűrűjében, a mindennapok nemcsak arról szólnak, hogy valami megtörténik veled, hanem arról is, mi az, ami másokkal történik meg. A Beregszászi járás újságja, amely 1991-ben Beregi Hírlap néven jogutódja kívánt lenni az 1912-ben alapított Beregi Hírlapnak, éppen az idén, január elsején szűnt meg a többi járási lappal együtt. Mindez napjainkban történik Ukrajnában. Azaz nem csak Ukrajnában, hanem már Kárpátalján is, ami egy kárpátaljai magyarnak nem ugyanazt jelenti…
Látom, nem tudsz elszakadni a szülőföldedtől, pedig lassan másfél évtizede áttelepültél Magyarországra, sőt a Kárpátaljai Hírmondó című folyóirat alapító főszerkesztője lettél. Milyen tapasztalataid vannak a beilleszkedésről?
Lélekben tényleg nem tudok elszakadni a szülőföldemtől, ám amikor elértem a nyugdíjkorhatárt, családegyesítéssel Budapestre költöztem. Egyetlen leányom, Magdi ugyanis akkor a magyar fővárosban lakott kolozsvári születésű férjével, Elbe Istvánnal és két kislányával, Hajnalkával és Orsolyával, jómagam pedig 2001 óta özvegyen éltem Kárpátalján, Beregszászban. A családban való elfoglaltságon túl én Budapesten sokáig csak vendég voltam: emlékszem, a békásmegyeri református templomban az első alkalommal a legutolsó sor legszélső székére mertem csak leülni. Aztán hamarosan barátokra találtam ott is. Egy idő után megkerestem a Kárpátaljai Szövetséget, amely a szülőföldről Magyarországra áttelepült kárpátaljaiakat egyesíti: csodák csodája, az elnökség éppen akkor kívánt lapot alapítani, de nem volt szakember, aki a fórumot „megkomponálja”. Igaz, hogy sok álmatlan éjszakába került, de végül is lett egy szép folyóiratunk. 2005 nyarát írtuk akkor, igazi úttörő vállalkozás volt. Istennek hála, ma is megvan a lap, negyedévente jelenik meg, negyven oldalon, színes, olvasmányos. Az 58. számot szerkesztjük most kárpátaljai és magyarországi kollégáimmal. Jómagam a 40. lapszámig főszerkesztettem a folyóiratot, aztán átadtam a stafétát fiatal kolléganőmnek, Szemere Juditnak. Örülök, hogy a mai napig ott bábáskodhatom minden lapszám megszületésénél, de most már csak mint „nagymama”: szeretgetem, csinosítgatom, de a felelősség már nem az enyém…
Négy éve Sülysápon élsz. Hogy találtál új otthonra városunkban? Hogy érzed magad közöttünk?
Családostul jöttem a városba 2015 őszén. Sülysáp számunkra Terra incognita volt. A fővárosi nyüzsgés után az interneten kerestünk valami élhető települést Pest megyében. A kisvárosról annyit tudtunk, hogy nagyjából 7 ezer lakosa van, jó a vasúti közlekedés Budapest felé, elméletileg húszpercenként jönnek-mennek a vonatok, és ez nagyon fontos volt. A család minden tagját a fővároshoz kötötték a hétköznapok: a lányom és a vejem az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoznak, az unokáim akkor még a Baár-Madas Református Gimnázium diákjai voltak. Hajni azóta magyar szakos diplomát szerzett a Károli Gáspár Egyetem Bölcsészettudományi Karán, jelenleg ugyane tanintézmény tanító szakos hallgatója, Orsi pedig a SZÁMALK Szalézi Szakgimnázium grafikai képzésének végzőse. Nekem magamnak is elég gyakran volt dolgom Budapesten. Amikor először látogattunk el a településre, felmértük, hogy Sülysáp minden tekintetben jó hely: jól el van látva üzletekkel és szolgáltató intézményekkel. Gondoltuk, a többi majd kialakul. Így is történt. Jómagam sok helyre elvittem Sülysáp jó hírét.. Miért is? Mert a budapesti elidegenedési hozzáállás után felüdülés az a családias hangulat, ami Sülysápon uralkodik. Részt veszünk az ünnepségeken, nagyon tetszik, hogy a város vezetői nemzetben gondolkodnak. Örömmel tapasztalom, hogy folyamatosan szépül a település, olvasom a Sülysápi Hírforrás hasábjain, hogy a jövő esztendőben is sok terv foglalkoztatja az önkormányzatot. Szemmel látható, milyen életképes és élhető a település. 2015 óta sok sülysápi lett az ismerősöm, mindegyikükhöz közöm van, az életem részei lettek.
2001-ben megözvegyültél, de az élet egy új társsal ajándékozott meg 2012-ben. Második házasságod révén Erdélyt is otthonodnak tartod. Beregszász – Kolozsvár – Sülysáp háromszögben éled az életed. „Testvér, lást, én is ölelem/ gyökeremmel ezt a hazát./”- olvasom az Akác című versedben. Mit jelent a haza fogalma számodra?
Azzal kezdeném, hogy mindhárom település rajta van a történelmi Magyarország térképén. Jövőre már száz éve lesz annak, hogy a magyarság nyakába szakadt a trianoni békeszerződés, amely megfosztotta Magyarországot eredeti lakossága közel kétharmadától. „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá”, írta Juhász Gyula Trianon című versében. Sok olyan, Magyarországon született emberrel találkoztam életem során, aki úgy vélekedett, ideje lenne már abbahagyni ezt a „trianoni nyavalygást”, bele kell nyugodni, hogy ez történt száz évvel ezelőtt. Tapasztalatból tudom, hogy városunk lakói nem így gondolkodnak, hiszen négy évnyi sülysápiságom alatt több olyan rendezvényen is részt vettem, amely az egységes nemzetben való gondolkodásról vallott.
Erdélyről a vejem elbeszéléseiből és olvasmányélményeimből korábban is sok mindent tudtam, de igazán az utóbbi néhány évben ismertem meg e csodálatos világot a férjem, Vallasek István révén, aki fizikus, nyugalmazott egyetemi oktató, a megújuló energiaforrások népszerűsítésével foglalkozik, előadásokat tart e témakörében. A 2011-es népszámlálás óta tudjuk, hogy Kolozsváron a magyarság sajnos 16 százalékra csökkent. Ezzel együtt Kolozsvár az erdélyi magyar szellemiség központja, és minden magyar rendezvénynek jelentősége van.
Mit jelent számomra a haza fogalma? Ez túlságosan nehéz kérdés egy kisebbségi sorban szocializálódott értelmiséginek. Én magyar, azon belül kárpátaljai magyar vagyok, ezt mindig és mindenütt büszkén vállalom. A gyökerek szempontjából fontos az önmeghatározásban a regionális megkülönböztetés. Azt szoktam mondani, hogy én Nagyberegen az öcsém nővére vagyok, Sülysápon a lányom édesanyja (és az unokáim nagymamája), Kolozsvárt a férjem felesége, amúgy pedig Kárpát-medence-lakó vagyok. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy immár „határtalanul” járhatom a magyarlakta vidékeket, bár az illyési „haza a magasban” mindig is az enyém volt.
Nemcsak az irodalomban, a hagyományokban is otthon vagy, néprajzi gyűjtéssel is foglalkozol. Elgépiesedő világunkban a hagyományok eltűnőben vannak. Mi a teendőnk, hogy szokásainkat, tradícióinkat meg tudjuk őrizni?
– A hagyományok megőrzését tevőlegesen azzal tudom segíteni, hogy a Kárpátaljai Hírmondóban indítottunk egy Örökségünk című rovatot, ahol számos néprajzi publikációnak adtunk helyet. Valóban foglalkozom néprajzzal: elsősorban az emberélet fordulóihoz – lakodalom, keresztelő, temetés – kapcsolódó népszokásokat gyűjtöttem és dolgoztam fel, illetve publikáltam gyűjteményes kötetekben, folyóiratokban. A hagyományőrzés terén jó ötletnek tartom, hogy egyes iskolákban házi feladatként családi krónikát íratnak a felsőbb osztályos diákokkal, akik, ha van hozzá kedvük, barangolhatnak az „emberrégészet” világában. Ehhez azonban az kellene, hogy a nagyszülők és az unokák újra szóba álljanak egymással: a papíralapon megszerzendő tudás és a „kütyüs” ismeretek világa két külön világ, tudom, de nagyon sokszor hallottam fiataloktól, hogy bárcsak többet beszélgettem volna nagymamámmal, mert már nincs kitől megkérdezni a múltat…
Gyakran halljuk, hogy az „okos” eszközök leszoktatják a fiatalokat az olvasásról. Segítik vagy gátolják ezek a lírai műfajt? Hogyan látod, mik a tapasztalataid ezzel kapcsolatban?
Az unokáim kisgyermek kortól használják az „okos” eszközöket, emellett nagyon sokat olvasnak. Ebben benne van az is, hogy a Baár-Madas Református Gimnáziumban nagyon odafigyeltek a tanárok a sokoldalú képzésre. Ezzel azt szeretném mondani, hogy az olvasás megszerettetéséért sokat tehetnek a szülők és a tanintézetek, szerintem egy kézbe vehető, papíralapon megjelent jó könyv soha nem megy ki a divatból. A világháló kifejezetten segíti a lírai műfaj népszerűsítését. Azt tapasztalom, hogy a verskedvelők gyakran osztják meg az interneten kedvenc költeményeiket, így azok sok ezer emberhez eljutnak. A televízió netre felkerült versműsorai is közreműködnek ebben: neves művészek előadásában a saját verseimet is örömmel fedeztem fel, hallgattam vissza az interneten, sőt, megzenésítve is kellemes meglepetés volt visszahallani néhányat.
Nyilatkozataidból tudjuk, hogy a család nagyon fontos az életedben. Hogyan látod a családok helyzetét napjainkban?
Úgy látom, a magyar társadalomban nagy figyelmet fordítanak a fiatal családok boldogulására. Sarkítottan fogalmazva: a magyarság mindig is „családközpontú” volt. Viszont szomorúan tapasztalom, hogy felütötte a fejét egy új trend: számos családfő, úgymond a jobb megélhetés érdekében évekig külföldön, a családtól elszakadva dolgozik. Ennek a vonulatnak meglátásom szerint valószínűleg sokkal több a hátránya, mint az előnye: a „skypos apukák” (nem az én „találmányom” a szó, a közbeszédben meghonosodott már sajnos) megfosztják magukat attól, hogy lássák felnőni a gyermekeiket, a házastársak elhidegülnek egymástól, a családanyák nem tudják megosztani társukkal a gyermeknevelés problémáit; ebben az ördögi körben mindenki áldozatot hoz. Ha belegondolunk, nem biztos, hogy megéri…
Valahol a század elején nagyon elromlott a munkához való viszony, és ez kihat a családok működésére is. Én azt gondolom, ahol a gyermekek azt látják, hogy a szüleik minden reggel munkába indulnak, a keresetet okosan beosztják, tervezik a jövőt, nagy valószínűséggel ők is ezt a mintát követik majd. Nem ismerem a maguk mélységében a családjogi törvényeket, de tisztában vagyok vele, hogy a családok komoly támogatást, adókedvezményt kapnak, és a nehéz körülmények között élő családok megsegítésére a társadalmi összefogás is megmutatkozik, különösen így, Karácsony táján.
Vallásos embernek ismertelek meg. Mi a véleményed az egyházak szerepéről a mai társadalomban?
Nagyberegen kislány koromban otthon csak három könyv volt: a Biblia, a református énekeskönyv és Petőfi összes versei. Abban az időben a pártállam tűzzel-vassal üldözte az egyházat, de azt nem tilthatták meg, hogy az Isten velünk legyen. Úgy gondolom, a rendszerváltás előtt Magyarországon is hasonló volt az egyházak megítélése. Ez sajnos rányomta a bélyegét az istenhit nélkül felnövekedett nemzedék szellemi formálódására, talán ezért is van annyi lelkileg sérült ember, vagy annyi alkoholbeteg… A rákoskeresztúri gyülekezetünk példáján látom, hogy a templomok ajtói mindenki előtt nyitva vannak, a történelmi egyházak közösségei nagyon sokat tesznek azért, hogy az istenkeresők megtalálják a lelki békét. Kis jelek vagyunk az úton, de minden napnak megvan a maga öröme, amiért érdemes élni, hinni és bízni a jövőben.
Köszönöm a beszélgetést és engedd meg, hogy a Sülysápi Hírforrás olvasóinak nevében kívánjak nagyon boldog új esztendőt, sok-sok új verset és ezekhez jó egészséget. Isten éltessen sokáig városunkban családoddal együtt.
Zemen Pálné
