Egy ember a 2. világháború embertelenségében
Sorozatunk előző részeiben bepillanthattunk sülysápi emberek életének 2. világháborús időszakába. A még élő visszaemlékezők felidézték a front megérkezését, a bombázásokat, hogy milyen volt az élet a pincék mélyén, mitől kellett rettegniük a lányoknak, asszonyoknak, hogy „málenkíj robotra” hurcolták a férfiakat, sokan megszöktek a hadseregből és hogy milyen nyomorúságos sors várt a hadifogságba kerülőkre. Most egy korabeli napló segítségével betekinthetünk a poklok poklába, az orosz front kellős közepébe. A naplót Benkő Pál szakaszvezető utász írta 1942. június 26-tól 1943. április 4-ig.
Benkó Pál Tápiósápon született 1916-ban egy 8 gyerekes földműves családba. A család később Benkőre változtatta a vezetéknevét. Benkő Pál a MÁV-nál vállalt munkát. 1936-ban a tápiósülyi Trepák Erzsébettel kötött házasságot és 1937-ben megszületett a házaspár egyetlen gyermeke, Erzsébet. Az apa nem sokáig nevelhette kislányát, mert sok sülyi és sápi férfihoz hasonlóan neki is megérkezett a behívó parancs.
Benkő Pál katonai szolgálatának részleteit a kormányzóhoz írt leveléből idézem.
„Erdély megszállásában részt vettem 1940. év szeptember hó 5-től 1940. év november hó 26-ig, a M.Kir. 1. honvéd gyorsdandár 1.gk. utász századában, mint őrvezető, raj parancsnok beosztásban.
Délvidék visszafoglalásán részt vettem 1941. év április hó 9-től 1941. év május hó 9-ig. a M.Kir. 1. honvéd gyorsdandár 1. gk. utász századában, mint tizedes, raj parancsnok beosztásban.
A jelenlegi világháborúban az Orosz harctéren az első vonalban tíz hónapot töltöttem és pedig 1942. június 26-tól 1943. április 4-ig. A M.Kir. 2. honvéd hadsereg 1-ső Páncélos hadosztály 1-gk. utász századában.”
„Isten nevében kezdem meg”
Lapozzunk bele Benkő Pál harctéri naplójába! A kis kockás füzetbe írt sorok olvasásakor az orosz front kellős közepébe juthatunk. Bár az elmúlt 77 év alatt a tinta néhol összefolyt, elmosódott, az írás jól olvasható.
1. Benkő Pál naplójának 1. lapja
„Isten nevében kezdem meg.
Különös feljegyzések: az 1942. évi orosz hadjáratról.
Indultunk: 1942. év június 26-án.
Útvonal. Magyarországot Galántánál elhagyva: át Szlovákián, Lengyelországon, Lettországon át Oroszországba. Kivagoníroztunk Kurszk alatt július 3-án. A harcokba gépkocsikon indultunk.
Első életveszélyes vállalkozás: Cserjankán július 17-én, pénteken aknakutatásra indultam kettő bajtársammal. Megtalálása és veszélyes felszedése után 135.-kgr. robbantok. A légnyomás nagy. A tőlünk 300 méterre álló luxus kocsi és a falu túlnyomó részében az ablakok betörtek.
Második életveszélyes vállalkozás. Augusztus 10-én hétfőn aknatelepítésre indultunk. Hogy a névtelen hegy horhosában (vízmosta árok a szakadékos hegyoldalon – A szerk.), közvetlen az orosz állások előtt akna zárat létesítsünk. Itt a sötétség beálltával majdnem eltévedünk és csöpp híja, hogy oroszok közé nem mentünk.
Harmadik életveszélyes vállalkozás:
Augusztus 12-én szerdán:
Felderítésre indultunk: önként vállalkozó szakasz. Feladatunk megállapítani, hogy a Don-kanyarnál hosszan elterülő nádas és erdős részben milyen orosz erők vannak. Hol törnek át és felrobbantani a hidat melyen át jönnek. Indultunk 12-én 10 óra 30 p. A szakasz fele rocsón (rohamcsónak – A szerk.) és gumicsónakon indult, a másik felével a nádasban elnyúló patak partján indultunk. Előre nyomulásunk nagyon nehéz volt. Soha ember járta, sűrű indákkal benőtt erdőben térdig a mocsárban járva minden lépésnek előbb utat csinálva tudtunk csak előre haladni. Este 5 óra lehetett, mikor a terep végképp járhatatlan lett. Ekkor visszafelé indultunk.
Visszajövet találkoztunk a szakasz másik felével, kik a rocsón és gumicsónakokon ereszkedtek lefelé és itt csatlakoztunk hozzájuk. Innen együtt mentünk tovább. Ránk esteledett. Egész éjjel halk evező csapásokkal haladtunk előre. Éjjel kettő óra lehetett, mikor az egyik hegyszikla alatt a nádasban kikötöttünk, hogy keveset pihenjünk. De senki sem pihent, mindenkinek vacogott a foga, nem a félelemtől, hanem a hűvös éjszakától. Hiszen előtte való nap, mikor elindultunk, azzal a tudattal, hogy estére visszajövünk, senki sem gondolva semmi rossz következményekre a zubbonyokat a g.kocsikon hagytuk.
Itt hamarosan kivirradt és tovább folytattuk célunk eléréséhez az utat. Az evezés, majd későbben a felkelő nap igen jól esett a fázástól reszkető tagjainknak. Reggel hét óra lehetett mikor újból kikötöttünk. Itt már jóval előbb voltunk a magyar első állásoktól. Most elfogyasztottuk maradék konzervjeinket és megszerveztük a további menetet. Ezután elindultunk rocsókkal vontatva a gumicsónakokat sebesen az oroszok felé. Délután egy óra lehetett, mikor mind bírtunk a sűrű nádas és indás vízen tovább menni a rocsókkal és ez szerencsénk is volt. Tervezet szerint úgy volt, hogy a balparton kötünk ki, de mivel sehogy sem tudtunk kijutni a balpartra a rossz terep végett, így a jobb partra kötöttünk ki.
Itt egész csekély őrséget hagyva a gumicsónakoknak, valamennyien kúszva indultunk a magas bozótokba az oroszok felé. Alig kúsztunk jó pár száz métert. Egyszer csak egész közelről orosz beszédet hallunk. Megfigyelésünk után megállapítjuk, hogy balparti nádas tele van oroszokkal és ladikokon kettesével kelnek a jobb partra és gyülekeznek az erdőben, ahol a tüzérségük már jóval előbb elhelyezkedhetett. Mert onnan lőttek a magyar állások felé. Itt elfogtunk kettő oroszt, akik éppen átjöttek ladikon. Vallatásra fogjuk őket. De be sem lehet fejezni, mikor a figyelőnk jelenti, hogy balról egész csomó orosz jön felénk. Erre azonnal agyon lőjük a két foglyot és föl szólítjuk a kb. 8-10 tagból álló csoportot a megadásra. Ezek megadás helyett kézigránátjukhoz kapnak, de eldobni már nem volt idejük, géppisztolyomból a tüzet megnyitva a többi fiúk is mint egy vezényszóra egyszerre rájuk tüzeltünk. Egyesek a helyszínen felbukva maradtak. Aki pedig tudott a nagy gaz és a bokrok fedezéke mellett eltűnt. Most rakétát lövünk föl tüzérségünktől tüzet kérve a nádasra. Erre az oroszok a nádasból azonnal aknavetőkkel felelnek. Hála a jó Isten különös gondviselésének, hogy kilenc becsapódás után a sisakok kopogásán, melyet a szilánkok okoztak, csak egyik honvédünk kapott kisebb légnyomást.
Most már erősen alkonyodott, gyorsan kellett cselekedni. Két raj elindult az erdő felé rohamozásra. Egy fél rajjal visszamaradok a folyóparton, hogy végsőkig biztosítsuk a nádas felől hátba támadás ellen. Itt embereimmel különös helyzetbe kerülök. Még egy felől várjuk a támadást, egyszerre mind a négy felől oroszok jönnek. Először nem értem, hogy az erdőből hogy jöhetnek oroszok, mikor ott a mieink mentek be. Golyószórósom a nádas felé biztosít, én géppisztolyommal az erdő felé, míg utászaim jobbra és balra foglalnak tüzelőállást a bokrokban és a már oroszok által előbb megásott dekungokban (deckung – fedezék A szerk.). A veszély nagy, de kivágjuk magunkat. Mikor már nem bírom tartani a mellettem levő tizedessel, aki puskával volt, az erdő felőli területet, parancsot adok a golyószórósomnak, aki a nádast tartja tűz alatt, hogy forduljon meg és az erdő elé is egy pár sorozatot. Utána vissza a nádasra. Mi még hozzájárulva kézi gránátokkal. És az erdő felől jobbról és balról megszűnik az orosz támadás. Most már könnyebb, mi erősen figyelünk tovább, de már csak a nádas felől mozognak az oroszok.
Újból késő este van, erősen lehűlt a levegő, de most nem reszket a fázástól senki. Nekem is gyöngyözik a homlokom az izzadságtól. Nem káromkodnak a honvédek, egyesek csendben imát mormolnak magukban. Én erősen várom a segítséget. De lassan már le is mondok. Mert már régen elküldtem egyik derék tizedesemet, hogy a tartalék rajt hívja segítségül. És mivel sem ő sem a segítség nem érkezett még, azt gondoltam, hogy a jobbról támadó oroszok lelőtték.
Benkő Pál szkv. a 2. világháború idején
Így magunk maradtunk tovább. Egyszer csak megint jönnek az erdő felől. Állj-t kiáltok, mire válaszul kapom, hogy utászok. Mindnyájunknak nagy kő esett le a szívéről, mert már azt gondoltuk, hogy hiába várjuk őket. Most megtudjuk, hogy csak a jobbszárny tért vissza, mert a túlerőben levő oroszok kettévágták őket. És akik a középen kijöttek, azok támadtak minket. Még jó darabig várunk. De miután se nem jönnek, sem életjelt nem adnak magukról. És nekünk már az a visszavonulási út is el van vágva ahol bejöttünk. Úgy határoztunk, hogy akár hogy is kitörünk a gyűrűből. Minthogy virradatkor mindnyájunkat megöljenek. Így aztán akik voltunk, szomorúan, mert sajnáltuk azokat, akik nem jöttek vissza, elindultunk visszavonulni.
Leosztottam az embereket hátvédnek is golyószóróval. És csendben minden zaj nélkül mentünk az éj leple alatt oda, ahol a gumicsónakokat hagytuk. Végre odaértünk és megörültem, mert az őrséget ott találtuk a tizedessel együtt, kit a tartalékos rajért küldtem. Itt újból rossz hírt közöltek velem: a tizedes jelenti, hogy a tartalékrajt nem tudta értesíteni, mert mire idejött egyik rocsó sem volt itt. A gumicsónakok erősen le vannak engedve, és az oroszok kb. 100 m-re az alkonyatban dekungokba ásták magukat. Mégis megpróbáljuk a menekülést. Mivel a csónakokat nem lehet felpumpálni, mert ez nagy zörgéssel jár, így hát úgy ahogy volt csendben beszálltunk. Bízva a jó Istenben, hogy kisegít a bajból, és ha elsüllyedünk még mindig jobb a vízbe fulladni egy szálig, mint a vörös kínzásoknak és végül a felkoncolásnak kiállni.
Éppen indulni akartunk, mikor rettenetes puskatüzet kaptunk a nádasból. Erre visszamaradunk, csendben figyelünk, lélegzetet is alig veszünk. Már nekem is kevés reményem van a szökéshez, de erről nem szólok a fiúknak. Hiszen valószínű ők is ugyanazt érzik, mint én. Egyeseken észreveszem, hogy csendben imádkoznak. Én is a jó Istenhez fordulok segítségért. A tűz után, a semmit el nem ért oroszok részéről, még kb. fél órát várunk, majd a kormánylapáthoz ülök és odasúgom, hogy indulunk. Erre kísérteties csendben az evezők a vízbe érnek és lassan megindulunk előre visszafelé. Kínosan haladunk előre, mert a puha csónaknak körben leszakadt feneke egyre jobban gátolja előre haladásunkat, mely állandóan megakad a vízben nőtt bokrok és indákban.
Végre felsóhajtok, úgy érzem átjöttünk már a veszélyes részen. Most már bátrabban evezünk. Hála az Isten különös gondviselésének oda érünk, ahol tegnap magyarok voltak. De még nem bízunk a megmenekülésben, mert jobbról állandóan orosz gépkocsik búgását halljuk. Éppen azon gondolkodom, hogy talán mióta erre jártunk azóta már megint az oroszoké ez a rész. Éppen ahhoz a hídhoz kellett volna érnünk, amit elmentünkkor felrobbantottunk, mikor balról, a hegygerincről fehér rakétát lőttek felénk. A rakéta felől hang jött, hogy kik azok. Most már bátran kiáltottuk, hogy utászok és visszalőttük a fehér rakétát. A rakéta fényénél megláttuk a felrobbantott hídnál a két rocsónkat. Hála Istennek megmenekültünk.
Most tovább folyt a munka. Kiszedjük a csónakokat a vízből. Virrad. Augusztus 15. Nagyboldogasszony napja, szombat van. Alig fejezzük be a munkát, még az utolsó darabokat visszük a leégett falu felé, ahonnan gépkocsin számítunk tovább menni, mikor a helygerincről géppuska tüzek zúdulnak a nádasra, ahonnan mi jöttünk. Erre hirtelen arra fordulunk és a közelben hangosan kiabálják a nádasból: Ne lőjetek, magyarok vagyunk! – és fel lövik a fehér rakétát. Mi nagyon megörülünk, hogy a tőlünk elmaradott balszárny jött meg. De annál nagyobb volt a csalódás, mikor megkérdeztük, hogy ki a gazda. És először semmi válasz, majd később azt kiáltották, hogy a Ferkó. Most már tudtuk, hogy oroszok magyar ruhákban támadnak. Gyorsan fölvettük a harcot a völgyben, míg a gyalogság a helyről tüzelt rájuk. Lassan bekapcsolódtunk a támadásba és harcoltunk a túlerővel szemben. Harmadik napja hogy éjjel, nappal harcban voltunk éhen, szomjan. Végül 11 óra 30 p. kivontak a támadásból. Veszteségünk két halott, több sebesült.
Este felé elértük a századunkat, ahol a viszontlátás csókkal és majdnem könnyes szemmel történt. Azután mintha mi sem történt volna, mohón falatoztunk. Másnap vasárnap. Legnagyobb örömünkre az erdőben maradt balszárny kettő fő kivételével, kikről ők sem tudtak, bevonultak és elmesélték, hogyan menekültek.
Részt vevők: Benkő Pál szkv., Fodor József tiz., Toth Sándor tiz., S. Nagy Árpád tiz., Gyárfás József hv., Rakács László honv., K Varga Lajos honv., Horváth Ferenc honv., Türcht?Béla honv., Födi? Kálmán h., Kas Vendel ho.” (Saját kezű aláírások. – A szerk.)
Benkő Pál 10 hónapot harcolt az orosz fronton a M.Kir. 2. honvéd hadsereg 1-ső Páncélos hadosztály 1-gk. utász századában. A következő lapszámunkban az 1942. augusztus 18-tól 1943. április 4-ig terjedő időszak véres küzdelmeiről olvashatunk A doni katasztrófa egy szemtanú szemével című írásban.
Zemen Pálné