Benkő Pál a 2. világháború embertelenségében
Sorozatunk előző részeiben bepillanthattunk Sülysáp életének 2. világháborút megelőző időszakába. A (még élő) visszaemlékezők felidézték a front megérkezését falunkba, a bombázásokat, azt, hogy milyen volt az élet a pincék mélyén, mitől kellett rettegniük a lányoknak, asszonyoknak, hogy „málenkij robotra” hurcolták a férfiakat, hogy sokan megszöktek a hadseregből és hogy milyen nyomorúságos sors várt a hadifogságba kerülőkre. Most egy sülysápi katona naplójának segítségével betekinthetünk a poklok poklába, az orosz front kellős közepébe. A naplót Benkő Pál szakaszvezető utász írta 1942. június 26-tól 1943. április 4-ig. Előző lapszámunkban az első és második életveszélyes vállalkozást olvashattuk, most az augusztus 18-tól kezdődő írásával folytatjuk a napló közreadását.
„Első feladat
Szerda. 1942. augusztus 18.
Délután 2.50-kor indultunk leváltani a már ott levő utászokat. Útközben, Kulminónál egy útszakaszt javítottunk meg, ahol légi támadás ér bennünket, két bombát dob le és erősen géppuskáz. De hála Istennek eredménytelenül. Estefelé tovább indulunk és az első vonaltól a legközelebbi faluban bevárjuk a sötétséget. Itt megvacsorázunk és kocsikon megyünk előre ameddig lehet.
Most már a kocsik hátul maradnak és csendben gyalog indulunk megkeresni a dekungokba (Deckung – német – fedezék. A szerk.) ásott utászokat. Végre ők is megvannak, megtörténik a leváltás, csendben egy pár szó a mihez tartás végett és ők most már örömmel tűnnek el hátul a sötétben.
Az éjszakánk elég nyugodtan telik. Az állandó légitámadás, egy pár tüzérségi becsapódás és a néha felugató géppuskák és puskák zajától különösebb dolgok nem történtek.
Lassan virrad és annál kutyább a nappal. Az állandó légitámadásokon, mely most már nem csak bombáz, hanem erősen géppuskázza is a dekungokat. Állandóan körül veret az orosz aknavető és tévedésből a német tüzérség. A dekungokból egész nap nem lehet kibújni. Jön az alkonyat. Parancsot kapok, hogy az éj folyamán a Dón és a Potudán torkolatánál, ahol az orosz harckocsik átjárnak, le kell zárnom az utat aknazárral.
Bevárjuk az estét, megjön a konyha, megtörténik a vacsora kiosztás. Másnapra a csekély konzervadag és még egy kevés vizet is hozott. Befaljuk csekély vacsoránkat és várunk még egy jó darabig. Most kiválogatom magam mellé a legügyesebb embereket. Magunkhoz veszünk egy jó csomó aknát és egy küldönccel, akinek a parancsnokságra kell vezetni, hogy ott pontos eligazítást adjanak az aknazár létesítéséről, elindulunk kb. 11 óra lehetett.
Lassan haladunk előre, hiába, súlyos a sok akna és az orosz repülők állandóan bombáznak és géppuskázzák körülöttünk a terepet és nem spórolnak a lámpásokkal sem. Ilyenkor, mikor kidobja a lámpást, ami 10-15 percig ég felettünk és nappali fényt borít a tájra, mozdulatlanul lapulunk a földhöz. Végre a parancsnokságra érünk. Itt nem sokat tudnak és tovább küldenek egy másik helyre.
Elindulunk az irányba, amit mutattak. Sokat csavargunk össze, vissza magunkkal cipelve a súlyos aknákat. Hátborzongató a menetelés, lépten, nyomon hullákba botladozva. A hullabűz szinte kibírhatatlan, de mi már megszoktuk. Ha a lámpást kidobja a repülő, hirtelen vágódunk a földre és csak a fény mellett vesszük észre, hogy még mi domb mellé akartunk feküdni, helyette több napos hullák fekszenek mellettünk.
Eredménytelen keresgélésünk után holtra fáradva visszatérünk a dekungokhoz. Kettő óra elmúlott és itt már ilyenkor virrad, világoson pedig egy lépést sem lehet tenni.
A nappalunk ugyan úgy zajlott, mint az előbbi. Megvárjuk megint az estét és a konyhát. És most korábban indulunk, de biztosabban, mert napközben jól tájékozódtam a térképről.
Az előre haladásunk ugyanaz ami tegnap éjjel. De most már eredménnyel. Megtaláljuk a kijelölt helyet a mi és az orosz állások között. Jelentem az egyik legelöl beásott tábori őrsnek, hogy átmegyünk az oroszokhoz aknát telepíteni, nehogy lőjenek bennünket. És megyünk erősen figyelve a feladatot végre hajtani. Végre megérkeztünk. Egy pár suttogó szó. A szíve valószínű mindegyiknek a torkában kalapál. Hiába, veszélyes szakma utásznak lenni. És mindegyik haza akar még menni. Kiadom a munkát, én magam fogok a gyújtószerkezetek beállításához. Bátran, iparkodva folyik a munka, de nem soká, mert alig kezdjük meg, a túlsó partról észre vettek az oroszok és géppuskával szórakoztattak bennünket. Azért nem hagyjuk abba, lassan-lassan kúszva folyik a munka. Végre elkészülünk. Élesítek végig és hátra vonulunk nyugodt lelkiismerettel a feladatot végre hajtottuk. Nem hiányzik közülünk senki hála Istennek. Sebesültünk sem lett, csak mindnyájunkról csorog a verejték.
Élénken vissza megyünk a dekungokba. Megint kettőre jár az idő, de most már nyugodtan bújunk a föld alá.
A nappalunk már a megszokottakban telik el. Elmúlott három éjjel és három nappal köztük István király. (augusztus 20. – a szerk.) A tüzijátékot nem lehet sajnálni, mert ilyet Pesten úgysem lehet látni. Jön újból az este, a konyha helyett futár jön, hogy bevonulni a századhoz, másik feladat van.
Résztvevők: Benkő Pál szkv., Rakács László h., Fodor József tiz., Sződi András szkv.
Mikor kivontak a Korotojaki csatából, utána nagy előkészületek és gyakorlatok folytak egy újabb bevetésre. Az idő hamar el is érkezett.
Szeptember első vasárnapja volt, amikor elindultunk felsorakozni, hogy az oroszokat kiverjük a Don kanyarból és vidékéről. Úgy volt, hogy szept. 8-án Kisasszony napkor reggel 5 órakor támadunk. De mivel nagy eső esett és nem bírtak a kocsik mozogni, 9-dikére halasztották a támadást.
Támadás előtt a mi vezetőink azt mondták, hogy 48 óra alatt végzünk, a német tisztek 24 órát emlegettek. Mi, mint tapasztalatból 5-6 napot saccoltunk.
Sajnos ebből egyikből sem lett semmi, mert csúnya kudarcba fulladt az egész támadásunk. Többszörösen visszavertek bennünket és csak métereket tudtunk naponként előre haladni. Azt is nagy véráldozatok árán. Hullottunk, mint a legyek ősszel. Az utászokra megint a legnehezebb feladat várt. Mi mentünk mindig legelöl aknákat felszedni, akadályokat robbantani. Pár napra az első támadás után már alig voltunk. A legjobb embereim hullottak el mellettem. Én a Jó Isten különös kegyelméből még itt vagyok és írhatok. Nem írom le részletesen az egész ütközeteket, mert azt nem lehet leírni. És ha valamit le is írnék belőle azt úgy sem hinné el senki, hogy mi volt ott. 39 napig. Azt csak az tudja, aki ott volt és megmenekült onnan. De azok nem sokan maradtunk. Amilyen sokan és nagy erővel támadtunk, olyan kevesen és gyöngén jöttünk vissza. Mert eljött az az idő is, hogy kivontak bennünket 39 nap után október 14-én. Pedig azt gondoltuk, hogy ezt a napot már egyikünk sem éri meg. És aki megérte, az a szerencse fia. Mert századonként maradt 20-25 fő. Zászlóaljanként 80-85 fő. El lehet képzelni, hogy mennyi vér folyt el ott ahol hullák ezrével fekszenek.
39 napig tartó kemény csata után mikor végre hátra jöttünk az első éjjel szinte aludni sem tudtunk. Mert 39 napig csak a dér takart bennünket és a fagyos szél sokszor esővel akarta letépni rólunk a ruhát.
Az egész csata eredménye: előre kb. 5 km, rengeteg veszteség nem csak emberekben, hanem gépjárművekben, harckocsikban, repülőgépekben és minden hadianyagban.
Benkő Pál október 3-án kelt levelében ezt írja a családjának: „Drága anyukám és kislányom. Ne aggódjatok, írni még nem tudok. Isten veletek. Sokszor csókol apukátok.” Az orosz frontról október 14-én történt kivonásukat követő harci eseményeket nem írja le.
Az 1943. január 4-én kelt levelében többek között ezeket írja a feleségének:
„Drága édes anyukám és kislányom
Itt állok a kietlen dermesztő orosz tél szél viharába és reátok gondolok. Elmúlott a karácsony az új év és csak gondolatban lehettem veletek. De ez még sem volna baj, csak még egyszer eljönne az az idő, hogy viszont látjuk egymást és megcsókolhatnálak benneteket, de sajnos erre kevés remény van. Drága csillagom. Január 4-dike hétfő van, megjöttek a szabadságosok, igaz, hogy én nem igen vártam őket, de annál nagyobb volt az örömem, mikor megtudtam, hogy nekem is hoztak csomagot. … Édes anyukám! Kérlek, csomagot ne küldjél többet, … mert kórházba megyek valószínű. Édesem, én nem a legjobban érzem magam, a lábam ujjai és a sarkaim meg vannak fagyva, azonfelül állandóan fájnak a fogaim, nem tudok enni és állandó gyomorgörcseim vannak. Édes anyukám, kérlek, hogy te nagyon vigyázz magadra és a kis cukromra. Ha már én nyomorultja is leszek ennek a háborúnak legalább ti legyetek egészségesek. … Isten veletek, végtelen szeretettel számtalanszor csókollak benneteket a messze orosz harcmezőkről. Édes anyukám, úgy fáj a szívem értetek, olyan jó volna veletek lenni otthon, olyan jó volna egyszer meleg szobába lenni.
Csókollak benneteket”
A napló írását egy megrázó tájleírással zárja be (1943. április 4-én vonták ki az orosz harctérről):
„Visszafelé jövet csak az új nagy temetőket nézi merev arccal az ember és mindenki mindenütt talál valakit, aki éppen rokona volt vagy ismerőse vagy a legjobb bajtársa. Ezek mind ott nyugosznak Oroszországban. A temetőben. Mert Oroszország nem más, mint egy nagy temető. Mert az ember akár merre megy nem lát mást, mint katonatemetőt.
Vége”
A napló végén szerepelnek a következő bejegyzések:
„Ahol nagy csaták dúltak: magyar részről veszteség 70 %. Voronyes, Uriw, Karatoják, Deviza, Storohejovo: a Potudán és Don partokon.”
„’942.aug.31-én Báró Langerman német tábornok lett a parancsnokunk.
Báró Langerman szárnysegédje Nagy ezredes, a 20. könnyűhadosztály, Mike ezredes, a 14. gy.ezred parancsnoka. A Storohejevó-i első vonal megszemlélése közben egy orosz aknavető becsapódásától hősi halált haltak 1942. szept. végén.”
