Az italok közül a víz volt a legfontosabb. Száz éve még csak igen kevés háznál volt kút. A legtöbben a községi kútról vagy a forrásokból szerezték be a vizet. „Az Újsoron vót egy forrás, ezt Bergkutnak hítták. A falu népe a Beregkutról horta az ivóvizet körübelü az 1930-as évekig, utána az uton lévő kutakbúl, a csordakútrú, a Fecskeközbű, a Dósa kútrú, a Csindár Cseri kútrú. A Sági út és a Szőlő út találkozásánál is vót kút, ez vót az alvégi kút.”(Kormány Sándorné) A kutaknál kulacsból vagy a tenyerükből ittak a szomjas emberek.
A tej, – bár majdnem minden parasztgazdaságban tartottak tehenet, gyakran többet is – mégsem tartozott a leggyakoribb italok sorába. Sokan csak a tejből vagy a tojásból tudtak némi pénzhez jutni, hogy amit házilag nem tudtak előállítani (só, petróleum, tű, stb.), azt a Hangyaszövetkezet boltjaiban meg tudják venni. A múlt század elején létrejövő tejszövetkezet adatai alapján Tápiósápon napi 400 liter tejet értékesítettek a gazdák.
Sört is főztek Sápon. A sápi sör készítéséhez 4 alapanyagra volt szükség: vízre, árpamalátára, komlóra, és sörélesztőre. A pontos mennyiségekre már nem igen emlékeznek a megkérdezett helybeliek, de néhány részletre igen. „A komló virágát libalegeltetés közben én szedtem a Kis ulicskában. Ezt a padláson szárították meg. A malátát árpából csíráztatták. A főzés után leszűrt sört Dréher Bak másfél literes csatos üvegekbe töltötték és a krumplis gödörben ülepedett, forrt ki. A pincében jó hűvös helyen 10-15 üveg is sorakozott.”(Zemen István)
„Az árpát előbb kicsíráztatták, majd a kemencében megpörkölték, a pörkölés mértéke határozta meg, hogy világos vagy barna sör készült. Komló volt bőven a Kis ulicskában és a templomhoz felvezető utak mentén. Az élesztőt boltban vették meg.”
A gyümölcsöknek fontos szerep jutott elődeink étkezésében, a nyári és őszi időszakban gyakran ettek belőlük, bár a választék igen szerény volt. Gyakori gyümölcsnek számított az alma, körte, szilva és dinnye, melyeket frissen fogyasztottak, de akadtak, akik aszalással is tartósítottak belőlük, befőzésük a 20. század közepéig a szilvalekvárra korlátozódott. Csaknem minden parasztház udvarán állt eperfa. Az érés idején a gyerekek egy karéj kenyérrel felültek a fára, s már meg is volt az uzsonna. A földre hullott terméséből a kacsák is szívesen lakmároztak.
A szőlőtermés elsősorban a bor alapanyagául szolgált, a legtöbb szőlőskertben csak borszőlőnek való tőkék teremtek, a csemegeszőlő igen ritka gyümölcsnek számított. Pesty Frigyes Pest-Pilis-Solt Vármegye és kiegészítések kéziratos helynévtárában (1864) Tápió-Sáp községről ezt olvashatjuk Sziráki Ádám bíró megfogalmazásában: „Szőllő hegye van, mellynek földje csupa homok, a legjobb idő járásban is kevés termést át, a’szölleje igen jó faj, fehér veres bort terem, és a bora jó kezeilés mellett kitnő jó,…”
A szüret az egyik legfontosabb, legvidámabb betakarítási munka volt, amikor összefogott a család, a szomszédság és vödrökkel, puttonyokkal, kádakkal korán reggel indultak a „szőlőhegyre”. A leszüretelt fürtök először a vödrökbe, onnan a puttonyba és végül a szekéren lévő kádba kerültek. A szőlő feldolgozása haza érve legtöbbször nyomban megkezdődött. Először csömöszlővel zúzták meg a szemeket, majd megtaposták, végül préseléssel nyomták ki a levet belőlük. A must a pincében, hordókban forrt ki. „A Nagy Pista heggyel szembe a zsidóhegy oldalába ásva vótak borospincék…..a Nagyék háza előtt vitt egy út a Hajigácsó felé. Itt is a déli oldala hegy, a hegybe vágva pincék vótak. A teplom mellett van mélyút, az Úri községbe vezet. Itt is sok pince vót ásva a nem nagy domb alá. A Fő utcai telkek végét eladták pincéknek. Ezek nagyon jó pincék vótak, szárazak, minden jól elállt bennük tavaszig. A mélyúti pincékbe raktároztak krumplit, sárgarépát, zöldséget és bort. Nemigen törték fel, de ritkán egyet-kettőt azért igen? Csak inkább berúgtak a betörők.”(Kormány Sándorné) Sápon a Dózsa György út északi oldalán húzódó „hegy” oldalába vájtak pincéket egészen a homokbányáig. (Ezek a pincék a 2. világháború idején óvóhelyül is szolgáltak.) A pincéket a csapatokba verődött legények vasárnap ebéd után szívesen látogatták, hogy egy kis bátorítást merítsenek a délutáni udvarláshoz. A szüret végeztével ünnepi felvonulásokat, mulatságokat rendeztek. Gyerekjáték is fennmaradt a szürettel kapcsolatban:
„Lipem-lopom a szőlőt elaludt az öreg csősz,
nagy kalap a fejében, bunkós bot a kezében. Tele a kiskosár!”
A bor és a nóta összetartozott
A helyi szőlősgazdák sokat tanultak a szőlősnyaralói birtokosok pincemestereitől. Nemcsak a szőlő szakszerűbb gondozását lesték el, hanem a borral kapcsolatos teendőket is, így egyre jobb borokat állítottak elő. A bor szorosan kapcsolódott az ünnep- és hétköznapokhoz és számos esemény összeforrt a jókedvvel, a falusi szokásokkal. A bor a lakodalmak elmaradhatatlan italának számított a törkölyből főzetett pálinkával együtt. (A sör csak a múlt század második felétől terjedt el.) A vőfélyek is szívesen kínálták a vendégeknek. Íme néhány rigmus a Magyar alföldi vőfénykönyvből és Szántai János kézzel írott Vőfénykönyvéből:
Gazdánk mondta: víg lesz a lakoma tora,
Miként lenni szokott a menyegzők sora,
Általam üzeni: készül a vacsora,
Csapra is van ütve minden hordó bora.
Éljen! (Részlet a Vacsora előtti perorációból)
A bor behozatalakor így invitálta a vendégeket a vőfély:
Szerencsés jó estét, becses kompánia,
Szavamra hallgasson most mindenki fia,
Itt van a gazdának utolsó pint bora,
Ilyen cudar féreg ám a filokszera.
Látom a sarokban a Pista komámat
Amint a szemében aggodalom támad,
Fél, hogy nem ihatik a borból eleget,
S torka is kiszárad, ha hiába eped.
Ne félj Szabó Pista, nem áll a mondásom,
Van még elég borunk, érdemes barátom,
Annyi a mi borunk, hogy jut neked elég
S rajtad kívül bőven ihat minden vendég.
Kezdjetek el, urak, vígan koccintani,
Mi el nem fáradunk nektek bort hordani.
Apró biztatásokkal is igyekezett a vőfély ivásra buzdítani a vendégsereget:
Töltsünk jó bort a pohárba,
Az ételre igyunk rája.
Pálinkát a gyümölcsökből és a szőlőtörkölyből főzettek.
Édességet régen még a gyerekek is igen keveset ettek. Száz éve a csokoládé igen ritka csemegének számított. Néhány szem kockacukor és a selyem babacukor, – amit a vásárból vásárfiaként kaptak,- jelentette az édességfogyasztás nagy részét. „Nagymama, aki 1903-ban született, gyakran mesélte, hogy gyerekkorában csak akkor ettek csokoládét, szaloncukrot, ha az intézetből hozott kislányt az apja néha meglátogatta.” A 2. világháború idején cukorrépából melaszt (Sápon melaszkot) készítettek és ezzel édesítették meg az ételeket. Ehhez a felszeletelt cukorrépát addig főzték, amíg meg nem puhult, ekkor leszűrték és állni hagyták, ekkor a cukor leülepedett az aljára. Ez a méz sűrűségű fekete lé a melasz, amit a gyerekek nagy szeretettel nyalogattak.
Kávét is meg kell említenünk az italok között. Régen, az 1950-es években és az azt megelőző időben tejeskávét ittak, melyhez a kávét pótkávéból főzték, de itták ezt a pótkávét tej nélkül is, feketén, bele kenyeret tördeltek. A presszó kávé az 1960-as évektől jött divatba falvainkban. Először a cukrászdákban, majd a kisebb kávéfőzők megjelenésekor vált szokássá a kávéfogyasztás otthon is.
Az étkezések helyszíne igen változatos képet mutat. Ünnepekkor a nagyszobában terítettek meg. A házigazda ült az asztalfőn, legtöbbször a család férfi tagjai ültek körülötte. Az asszonyoknak nem mindig maradt itt hely, ők akkor a konyhában vagy a kisszobában, néha tálalás közben állva ettek. A gyerekek külön kis asztalnál ettek. Hétköznap igen változatos helyszíneken történt a táplálkozás: a kisszobában, konyhán, gangon, udvaron, határban.
A vendéglátásnak is kialakultak az íratlan szabályai. Csak okkal mentek vendégségbe és vendéget is ritkán fogadtak. Nem illett étkezési időben menni, de a meghívott és hívatlan vendéget is megkínálták, amit illetlenség volt visszautasítani, de egy kicsit illett a vendégnek kéretni magát. A lakodalmakban a hajnalig mulatozók gyakran énekelték:
„Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el,
Míg minket a házigazda bunkósbottal ki nem ver.
Ha nem tetszik a gazdának, hogy mi itten mulatunk,
Vigye el a házát innen, akkor is itt maradunk.”
Tápiósülyben két vendéglő is volt. „1900 előtt Kónéknál étkeztek a katona tisztek. Ez egy nagy kifőzde vót a Fő uton, a templomtul lefelé. Így vót kiírva: „Vendéglő a fehér hattyúhoz” és egy hattyú vót a táblára ráfestve. Ide is a mama sokszor át vót hiva a kisárvákra vigyázni, vagy krumplit pucóni. Az egyik kis unoka sok csokit kapott apukájától, az már külfődre járt. A mama is kapott belüle. Akkó még nem sok gyerek evett csokoládét. Itt nagy bálok is vótak.”(KS) A másik vendéglő a vasútállomásnál még napjainkban is fogadja a vendégeket.
A paraszt emberek a vásárokban a lacikonyhát néha-néha meglátogatták, de vendéglőbe igen ritkán mentek. „Az 1950-es években Monoron voltunk anyósommal a Földhivatalban. Elhúzódott az ügyintézés és megéheztünk. A mama mondta, hogy ő még nem volt vendéglőben, menjünk be. Az étlapról valami különlegességet akart választani, ezért gránátos kockát kért a pincértől. Amikor kihozták az ételt nagy csodálkozással mondta: „Te Bözsi, de hiszen ez csak krumplis tészta.”(Zemen Istvánné)
Evés közben jön meg az étvágy, – tartja a közmondás – és sorozatunk is ennek megfelelően bővült. Lenne még mit írni, de szívesen fogadjuk olvasóink régi családi receptjeit is, melyeket a Facebook Múl(t)-6atlan oldalán megosztunk az érdeklődőkkel. Búcsúzóul a Süssünk, főzzünk című szakácskönyv – mely 1942-ben jelent meg, – jó tanácsát ajánljuk olvasóink figyelmébe, mely napjainkban is időszerű lehet: „A mai asszonynak készen adják a boltban a szövetet, a ruhát megvarrva, a gyógyszert, a lámpát, a gyertyát, petróleumot s még mi minden mást, ami életét könnyebbé teszi. Legalább a háztartást lássa el saját erejéből, minél kevesebb pénzt adva ki olyasmiért, ami ügyességgel és szorgalommal maga is megszerezhet.”
Zemen Pálné
