A kenyeret, mely a keresztény világ lényeges szimbóluma – és egyben a legfontosabb étel, – a múlt század közepéig otthon sütötték. A kenyérsütés a nők feladata volt. A megsült kenyeret ették főétkezéseken a főtt ételekhez és reggelire (früstökre), vacsorára szalonnával, tejtermékekkel.  „Kenyérsütéskor lángost is készítettek úgy, hogy egy kis kelt tésztát nyújtottak a sütőlapátra, és amikor megsült fokhagymával és zsírral megkenve ették. Kisebb kenyeret, cipót is sütöttek, ami a gyerekek között még frissen, melegen el is fogyott.” (Bugyi Illésné) Néhány helybeli szólás is megőrizte a kenyér fontosságát: „Megette a kenyere javát; kenyeret keres; közös kenyéren vannak.” A kenyeret nem volt szabad kidobni, ha véletlenül leejtették, akkor azt fölvették, megcsókolták és úgy ették meg. Sápon Ádám Éva estéjén az asztalról összegyűjtötték a morzsát és egy vászonzacskóban tárolták. Ezt karácsonyi morzsának nevezték. Nagy vihar, vagy nagy betegség esetén dobtak belőle a tűzre.

A tészták otthon készültek. Ha volt több tojás, akkor több levelet is gyúrtak, amiből húslevesbe cérnametéltet, zöldséges levesekbe apró kockatésztát vágtak. Ezt jól kiszárították és úgy tárolták. Tésztagyúráskor a gyerekek kaptak egy tenyérnyi darabot a kinyújtott tésztából, amit a tűzhely forró platniján hólyagosra sütöttek. Ezt laskának nevezték.

Befőzések

Ideje az ősz, s a gazdasszonyok paradicsomot, szilvalekvárt főztek és uborkát savanyítottak ilyenkor.

A paradicsom befőzésének egész napos munkájára előkerült az üstház és a bogrács. Az összedarabolt paradicsomot órákig főzték, majd következett a passzírozás művelete. Ezután az újból felforralt levet sötét üvegekbe töltötték. Az üvegeket még a múlt század első felében marhabéllel zárták le, amit kukoricacsuhéból tépett csíkokkal kötöttek az üveg szájára. Később tojásfehérjébe mártott a celofánt használtak, ami ráragadt az üvegre, vagy pedig rafiával kötözték meg jó szorosan.

Paradicsompaszírozó

Szilvafát minden parasztgazdaságba többet is ütettek. A jól megérett szilvát leverték a fáról, ami a fa alá terített hamvasra hullott. Kosarakba szedték és otthon másnap kezdetét vette a lekvárfőzés. Mivel ebből is sok kellett, előkerült ismét az üstház és a bogrács. Régen rézüstöt később zománcozott üstöt használtak. A szilvát megmosták, kimagozták és nem tettek sem cukrot sem tartósítót hozzá. Azért, hogy jó sűrű legyen álló nap kavargatták az üst mellett állva, hogy le ne égjen. Akkor volt jó, ha sűrű, fekete és a fakanál megállt benne. Régen cserépedénybe, később üvegekbe töltötték. Évekig is elállt az így készített szilvalekvár.

Télre zöld kisdinnyét, zöldparadicsomot és vizes uborkát tettek el, de ezt emlegetik sós uborkának is. „Kissé hasonlít a kovászos uborkához, csak ebbe nem tettek kenyeret. A tisztára mosott uborkákat üvegbe rakták, melynek aljára egy kicsi timsót és néhány meggyfalevelet, zöld szőlőt, kaprot virágrózsáival együtt és 4-5 szál tormát is tettek. A zöldségeket felül ismét rárakták az uborkára, majd literenként 1 púpos evőkanál sós vízzel felöntötték. Marhahólyaggal lekötötték az üveget, amit egy vizes ruhával letakartak. Az üveget egy hétre napos helyre tették. A lé 1-2 nap után bezavarosodott, elkezdett forrni.  Egy tányért is tettek alá, hogy a kifolyó levet felfogják. 5-6 nap elteltével, amikor a lé elkezdett tisztulni, a marhahólyagról levették a vizes ruhát és az üveget hűvös kamrába tették.”(Szűcsi Jánosné)

A főzést mindig meghatározta, hogy a hétnek melyik napja volt, némi változtatásokkal ismételgették az elkészítendő ételeket. A nagyobb változást az jelentett, hogy az évnek melyik évszakában jártak. Nyáron több friss zöldségféle került az asztalra. Ekkorra már fogytán volt a füstöléssel, sózással, lesütéssel tartósított disznóhús, de már megnőttek a csirkék, ezért ezt az időszakot a csirkehús fogyasztása jellemezte. Télen több száraz zöldségfélét fogyasztottak. Karácsonyra mindenki igyekezett disznót vágni, ezt az időszakot tehát a disznóhús fogyasztása jellemezte. Húsevő napnak számított a kedd, csütörtök és vasárnap. A többi napon igyekeztek nem húsételt enni. Böjti napnak számított a héten belül a péntek, de böjtöltek a nagyböjt idején és az egyház által előírt napokon, hogy ezzel a testet is vezeklésre, jóvátételre kényszerítsék az elkövetett bűnökért, az ünnepre való megtisztulásért. Szokásszerű volt az ünnepi, a hétköznapi, a téli, a nyári és böjti étkek sora.

Nagy különbségek voltak a gazdag és szegény parasztok ételei között, ami elsősorban a húsételek fogyasztásában mutatkozott meg. Utóbbiak asztalára jóval kevesebb húsféle került. A fő bűnök között szerepel a torkosság, falánkság, a hét erény között viszont ott találjuk az adakozást. A rászorulóknak, koldusoknak, kéregetőknek mindig akadt a konyhában egy kis darab kenyér, szalonna vagy kolbász.

Reggeli

„Dédmamám, nagymamám és édesanyám mesélték a régi szokásokat, az étkezéseket. Reggelire – mondja a dédikém – téját (teát) ittak piritussal (pirított kenyérrel), amit a platnyin (sparhelt tetején) pirítottak meg. Ha téli időszak volt, akkor volt még egy kis ízes hurkazsír, amivel megkenték a kenyeret, hozzá mindig szeletelt vöröshagymát ettek lesózva. Akik tehenet fejtek, azok sem tejet reggeliztek, mert a tejet eladták a tejcsarnokba, a család pedig rántott levest kapott egy kis szikkadt kenyérrel. A szalonnát is beosztották, vasárnap sütöttek egy-egy szeletet – nem többet –, mindenkinek egy része volt, így mondták, a szalonnazsírra paradicsomot öntöttek, összeforralták és az egész család körülülte a lábast. Ezt úgy hívták, hogy türülős, mert mindenki villával mártogatta bele a kenyerét sietve, hogy több jusson. Mellé megették a kicsi sültszalonnájukat. Ha a gyerekek éhesek voltak, a dédi azt mondta: egyél puszta, üres kenyeret. Édesanyám mondta, hogy ő sokszor belenyúlt a bödönbe egy pici zsírért, amiért nagy szidás járt. Egyszerűen étkeztek, ha mégis volt egy kis tejes kávé, az olyan volt, hogy pici tej és sok cikóriakávé, amivel teljesen felhígították. A pici babák cuclit kaptak. Ez összerágott kenyér kis cukorral rongydarabba kötve. Ezt tették a kicsik szájába amit azok szopogattak. Sokszor, ha a szülők elmentek dolgozni a határba, és egy, két, három kisgyerek is a nagymamára maradt, hogy tudjon főzni, dolgozni bizony előkerült mákhaj. Teát főzött belőle a kicsiknek és volt úgy, hogy az egész napot végigaludták.

A disznósajtot mindig szilveszter este vágták meg és újév reggelén is nagy örömmel falatoztunk belőle. Ha ünnepi alkalmakra pl. sülyi búcsúra csirkét, kacsát vágtak, akkor a felfogott vért hagymával megsütötték, és kész volt a finom reggeli. A dédmama még a kacsa máját és tepertőjét is közé keverte – és ez milyen finom volt.

Reggelente főtt az üstházban, a nagy bográcsban az apró krumpli a disznóknak. Ha megfőtt, ebből is szedtek ki, amit megpucoltak és pótlás volt a reggelihez. Még divat volt a tepsis krumpli is reggelire. Arra is az apróbb szemű krumplit tisztították meg, karikákra vágva tepsibe rakták, kicsi zsiradékkal megkeverve ropogósra sütötték. Ha került rá egy pici szalonna, hát igen finom volt. Ehhez sokszor fogyasztottak hordós savanyú káposztát. Ezt az ételt is körbeülte a család és közösen villával ették meg. Nagymamám néha főzött kukoricakását, és ha kész volt, leöntötte a tetejét egy kis hagymás zsírral, gyerekeknek cukros tejjel, ha volt tej. Az én gyerekkoromban – az 1950-es években – már csaknem minden háznál volt 1-2 kecske, így jobban hozzájutottunk a tejhez.” (László Tiborné)

A családnak reggelire maradt némi frissen fejt tehén- vagy kecsketej, amibe kenyeret aprítottak és tálból, bögréből kanalaztak ki. Sápon készült tejleves is, amikor a felforralt tejbe csipetkét főztek.  Feketekávét főztek pótkávéból, cikóriakávéból és ezt itták a gyerekek, felnőttek egyaránt, de készítettek belőle tej hozzáadásával tejeskávét is, amibe gyakran tördeltek kenyeret. Az aludttej kedvelt reggeli volt a böjti időszakban. Lisztes tojásrántottát is készítettek, de a tojás egy részét is eladták a helyi vendéglősöknek. Az egyik vendéglőtulajdonos mindig megkérdezte, hogy: „Ma tojták?”, ezért  a faluban is csak csúfnevükön emlegették: “Matojtákék”-nak.

Készültek reggelire különböző kásák is. Sápon szívesen sütöttek édes vagy sós kukoricamálét.

„A Hajdú nagymamám készítette a kukoricamálét, a recept tőle maradt rám. Ehhez összekeverünk 3 dl aludttejet, 2 dl tejfölt, 1 evőkanál nádcukrot és annyi kukoricadarát, hogy palacsintatészta sűrűségű legyen. Egy órát pihentetjük, majd kizsírozott tepsibe öntjük, a tetejét megszórjuk 10 dkg durvára vágott dióval és kevés cukorral. Előmelegített sütőben megsütjük. Akkor jó, ha beleszúrt tűre nem tapad, és a teteje szépen megpirult. Kockákra daraboljuk. Lehet még cukor helyett sóval is készíteni, a tetejére ekkor pirított szalonnakockát szórunk, mielőtt készre sül. (Horinkáné Hajdú Erzsébet)”

A kukoricaganca is gyakran készült Sápon reggelire. „Vízben meg kell főzni a finomra darált kukoricát egy csipet sóval. Ha megfőtt, tányérra szedjük, hideg tejjel felöntjük, és már lehet is enni.” (Hajdú Istvánné)

A nyári reggelik az előzőektől abban különböztek, hogy a határba magukkal vitték az ennivalót, ami lehetett szalonna, kenyér, esetleg kolbász vagy sonka, vagy csak egy bögrényi zsír, hajában főtt vagy sült krumpli, hagyma, és ha termett már a kertben, akkor paprika és paradicsom. A földre terített hamvasra tették és körbe ülve ettek.

Zemen Pálné